Shock!

Elég minimalista borítót bírtak készíteni a The Haunted új lemezéhez, bár ez a harapni készülő imitáló öltönyös figura elég kifejező. Most már nem középen van a nagy The Haunted logo sem. A csapat előző lemeze, a One Kill Wonder valahogy nem lopta úgy be magát a szívembe, mint az első két sorlemez - noha lehet, csupán azért, mert nincs meg audio cd-n, hanem csak mp3-ban. Majd azért beszerzem egyszer.

Az új lemez pörgősen indul, tikatika thrash, pont az, amit nagyon szeretünk bennük. A második nóta (99 a becses címe) a lemez egyik titkos ütőkártyája szerintem - és egyben egyik személyes kedvencem - ami annak ellenére, hogy egy tufa, laza riffből áll, így nagyon alap az egész dal felépítése (na jó, ritmikailag van benne azért pici csavar) olyan húzása van, hogy leszaladt a hajam a fejemről majdnem. Így kell egyszerű témákból adrenalinbombát csinálni, na. Adok is a hangerőnek, mert ez úgy jó...

... Visszajöttem... és csodálkozom. Dallamos az ének! (Nem rémlik, hogy az előző lemezen lett volna ilyesmi, ha igen, akkor mea culpa.) Súly, súly, rettenet. Mármint baromi jó, mert mindehhez valami lassan, alattomosan támadó riffeket bírtak kitalálni, aztán mindezt elnevezték Abysmalnek. Jön megint a tikatika, nem bírtak magukkal a srácok, túl sok volt a lassulásból úgy tűnik, a végefelé jön persze némi középtempó - már megint az irgalmatlan jelzőt bírnám mellékelni ehhez. Utána megint visszalazulnak picit, szinte Mike Amottos dallamos témákkal, ez a dal (All Against All) annyira nem jött be, nem érzem azt a dinamikát, mint az eddigiekben. Érdekes módon pont ez lesz az előzetes kislemez, talán nem akarják túlságosan beijeszteni a vásárlókat? Van itt is pici dallamos ének a refrénnél, ez tetszett, szőrös-karcos, illik ide.

Közben próbálom kibogozni a zenekar történetét, milyen változások történtek mostanában. Anders Björler gitáros mégis maradt a csapatban, viszont visszatért a régi vokalista, Peter Dolving. (Azért valljuk be; ennél a zenekarnál nem pont a vokalista hangja az, ami miatt szeretjük őket.) Nem tartott sokáig azért az előző lágyulás, slayeres (na jó: hauntedos) tikatika jön megint, a dal végén katarzisos kiteljesedéssel. Mondtam már, hogy a gitárszólók megint - mint ahogy az eddigi lemezeken is - mennyire feelingesek? És van belőlük jó sok, szerencsére.

Megint meglepetés következik, a Burnt To A Shell című dal énekdallamilag úgy kezdődik, mintha Danzig danolna. Nem rossz, mintha valami masszív Danzig dal lenne, benne van a para is, nem csak a súly, plusz némi hisztérikus felhang is befigyelt. Állat! A nyolcas dal gyors, ezt is inkább helykitöltőnek érzem, nem annyira bombasztikus, mint az eddigiek, persze meg lehet barátkozni vele, de nem annyira hatásos elsőre. A következő megint agyoncsap, a jól ismert formulákkal, jó sok kétlábdobbal, megint katarzisos lezárással, amiket szeretek nagyon. A tizedik dallal megint sikerült beszléjeresedniük, gyors, energiacsapoló, aztán a végére, a My Shadow cíművel teljesen "ellágyultak", újfent dallamos a refrén, de a dal maga inkább egy nagy hét perces paráztatógép, mint átlagos líra. Olyat nem is tudnának szerintem. Mindenesetre szokatlan ez is a zenekartól.

A hangzás atomcsapás, a Fredman Stúdióban vették fel a lemezt, a keverés és utómunka meg Antfarmos, akkor el tudjátok képzelni, hogy milyen lehet. Olyan. Változatos a lemez, az a kevés dallamosodás nem ártott nekik cseppet sem, sőt, sokkal színesebb lett tőle a zene, de több hallgatás után is van pár dal, amit nem érzek 100%-osnak, így nem tudom megadni a maximális pontszámot, bármennyire is szeretném. Azért a kilencésfél sem rossz szerintem. (Koncertet! Koncertet! Koncertet!)