Shock!

Liquid Tension-féle instrumentális prog rockos móka, amelyet elsősorban a nyitott hajmetal-fanoknak és a műfaj esküdt ellenségeinek egyaránt ajánlok. Miért is e furcsa bevezető? Már mondom is a választ: a trió mindhárom tagja nem máshol, mint Dave Lee Roth csapatában nyomult pár évvel ezelőtt, sőt, ketten jelenleg is ezt teszik (már ha egyáltalán működik a DLR Band – takaréklángon mindenképp így kell legyen, ha már csúszott a nagy Van Halen reunion).

Ray Luzier dobos jó ideje (a 98-as DLR Band lemez óta) szolgálja már Dave-et, a japán illetőségű Toshi Hiketa pedig a legutóbbi albumon csatlakozott be a showmanhez. James Lomenzo basszerről nem tudom pontosan, hogy épp tag-e, mert ha minden igaz, neki ez az ezerrel pörgő Black Label Society és a hamarosan teljes gőzzel beinduló Megadeth mellett talán már nem fér be. Mindenesetre ezt a lemezt összehozták valamikor ráérős idejükben és milyen jól is tették! Ha valaki tehát szereti a Liquid Tension Experiment, a Gordian Knot vagy akár a hazai Mindflowers muzsikáját, azért szerezze be a lemezt; ha pedig a fent említett csoport tagjain kívül a 80-as évek amerikai dallamos metaljának fikázói közé is tartozik az illető, akkor azért. Ugyanis ha esetleg (kellő odafigyelés hiányában) nem esett volna korábban is le, hogy a hajbandák fénykorában a biztos kezű, (szinte) virtuóz szintű zenei tudás alapkövetelmény volt (amit akkor is el kell ismerni, ha valaki netán ki nem állhatja a stílust), most majd kiderül!

Sem akkoriban, sem mostanában nem merte volna megtenni Dave Lee Roth vagy Mike Tramp, hogy nem szenzációsan jó zenészeket választ társul maga mellé! Amerikai klubokban pedig akadt „anyag" bőven, úgy 20 éve, mint manapság. Innen nőtt ki Lomenzo és Ray Luzier is, Toshi pedig, ha Japánból származik is, Lynch-en, Mamsteen-en, Beach-en, Timmons-on edzette magát (persze hogy is lehetett volna ez másként abban az országban, ahol Kurt Cobain egy percig nem lehetett gitárosok példaképe, a legsanyarúbb '90-es években sem).

Szóval ezek a rutinos arcok rendkívül élvezetes anyagot raktak össze jammeléseik során, még ha annak nincs is köze ahhoz, ami egyéb munkáik alapján várható lenne tőlük. Sokoldalúságukra viszont annál inkább rávilágít: van itt minden, mint a búcsúban. Egy kis jazz, némi metal, ős-prog rock, fusion meg a jóég tudja, hogy még mi és mindez frissen, fiatalosan, lendületesen, izgalmasan elővezetve. Ráadásul a srácok nem estek abba a hibába, hogy negyedórás jamekkel fárasszák az arra nem fogékonyakat (felőlem aztán jöhetnének azok a terjengős hokizások!): a leghosszabb dal is alig több, mint 6 perc és a lemez játékideje sem éri el az egy órát. Viszont annál változatosabb. Király örömzene! Semmi mentséget nem tudok arra felhozni, hogy miért ilyen sokára írunk róla, de jobb későn, mint soha. Még sok ilyen lemezt nekem és a kedves Olvasónak!