Shock!

Nem mondanám, hogy AOR szakértő lennék, mégis, nem féltem ezt a bandát saját magamtól, hiszen nálam még mindig jobb kezekben van, mint brutálisabb muzsikákhoz szokott fülű fiatalabb (evégett az efféle muzsikától sugárban hányó) vagy idősebb, túlzottan is nosztalgiára hajlamos (ezért a "felnőtt rock" iránt talán szubjektíven lágyszívű) munkatársaimnál.

Jómagam ugyanis szintén a dallamok feltétlen híve volnék, de rendkívül fontosnak tartom az erőteljes megszólalást és a lendületes, energikus előadásmódot. Mindebből következik tehát, hogy a The Ladder nem valamiféle Yes-szel rokon prog rock muzsikával szórakoztat, amint az a név alapján esetleg kikövetkeztethető lenne; hanem a Toto-Journey-Heart-Foreigner vonalon mozog - tehát AOR a javából.

És nem is zöldfülűekről van szó: a The Ladder egy igazi AOR szupergrupp. Az énekes kapásból egy kultikus figura, Steve Overland a legendás FM-ből. A fickó egy hamisítatlan rock torok a hőskorból, akinek hangját az isten is arra teremtette, hogy stadion-melódiákat énekeljen. Érzelmektől fűtött, férfias, nagy terjedelmű orgánuma fantasztikus - bár ezen a lemezen hallom először, rögtön arra gondolok, hogy műfajtól függetlenül minden énekest el kellene tiltani a pályától, aki nála szerényebb adottságokkal rendelkezik. Bár nem szokásom ilyesmin keseregni, konstatálnom kell, hogy a világ nagy igazságtalansága az, hogy micsoda szánalmas, előadónak csúfolt jelentéktelen percembereket sztárolunk manapság (én ugyan nem!), miközben ilyen kaliberek rohangálnak a világban. Hát nem szégyelli magát a zeneipar??? Még szerencse, hogy az FM tagjaként Steve valószínűleg megkereste a gondtalan nyugdíjasévekre valót...

Steve jobbkeze (vagy ha úgy tetszik, a létra következő foka) ebben a projektben nem más, mint Vinny Burns gitáros, aki a Dare-ből és a Tenből lehet ismerős. A srác igazi 80-as évekbeli AOR/hard rock figurákat sütöget el itt is, ugyanúgy, mint eddig bárhol. Imádom ezt a fajta játékot, amelyet visszafogott, az agyunkat nem szétriffelő, de időnként azért beszigorodni igenis képes ritmusozás és figurázós, diszkréten villogós szólómunka jellemez.

Valóban: diszkréció, elegancia, könnyedség, stílus - ezek lehetnek az itt hallható muzsika fő tulajdonságai, ha mindenáron arra vetemedünk, hogy szavakkal próbáljunk leírni milyenségét. 10 dal, 10 különböző hangulat, ezerszínű érzésvilág és mégis teljesen egységes összkép: a banda a műfaj remekül bevált eszközeivel veszi le a lábáról a hallgatót. Időutazást is teszünk egyúttal, lelki szemeink előtt még 10 videoklip is lepereghet, amelyeket talán valóban le is forgathattak volna 15 évvel ezelőtt, ha a lemez akkor jelenik meg. És, bármennyire is könnyen emészthetőnek is tituláljuk is legtöbbször ezt a fajta zenét, igenis kell hozzá a sok hallgatás, hogy igazi értékei előjöjjenek: apró finomságok, gitárszólókba (is) rejtett elképesztő zeneiség, a dallamok magával ragadó ereje. Ez jön át legalábbis nekem, aki igen ritkán hallgatok ilyesmit. Meglehet, egy rutinos, az összes Journey lemezt oda-vissza kívülről fújó, jó 40-es rajongó szerint egy merő hülyeség, amit az imént összehordtam, na meg hogy ez az album a klasszikusok mellett egy nagy kalap szar; de az illető kedvéért csak annyit azért megjegyeznék, hogy érzésem szerint ez a lemez adja meg a végső lökést arra, hogy behatóbban tanulmányozzam a 80-as évek AOR sztárjait és a 90-es évek titkos gyöngyszemeit - különös tekintettel az FM-re. Egy ilyen kortalan muzsikához sosem késő eltalálni, vagy éppen "felnőni", ha patetikusabban kívánunk fogalmazni. Amíg hasonló műfajban van mit megismernünk, addig továbbra sem kell a mainstream zeneipar szánalmas szerencsétlenkedéseit figyelnünk, amelyeken ezután is maximum csak mosolyogni tudok (sírni nem érdemes).

A Future Miracles ugyanis, ha akarom, popzene; ha úgy tetszik AOR; de ha olyan kedvem van, akkor hard rock. Objektíven nézve egy kellemes hetes, de egy nehéz nap után 8-9-et sem sajnálok tőle. Nem feltétlenül a "jövő csodája", de bizonyos pillanatokban tényleg csodálatos.