Shock!

Michael Landaunak valószínűleg semmi köze Martin Landauhoz, a kiváló, idős színészhez, de másban azért ő is jó. Ha tehát mégis van rokoni kapcsolat, akkor ez egy tehetséges család: Mike ugyanis blues-gitáros és – meglepő-e? – Provogue kiadós művész.

A műfaj kedvelői emlékeznek talán a kísértetiesen hasonló paraméterekkel rendelkező Joe Bonamassa lemezéről írott soraimra, nos, itt is hasonló a történet. Rock-elemekkel bőven rendelkező, gitárközpontú klasszikus blues muzsikát hallunk ezen a lemezen, amely egyszerűen fantasztikus. Amiért muszáj vagyok kicsit szigorúbb pontszámot adni ezúttal, az az anyag monstre hossza (dupla a koncertlemez, ez azért kicsit erős tud lenni!) és Mike hangja.

A fickó alapvetően korrektül elénekli a dalokat, de messze nem rendelkezik olyan erős torokkal, mint Bonamassa, a nagymester Gary Moore vagy éppen John Norum, John Sykes a rock vonalról. Egyáltalán nem rossz, amit a mikrofonnál művel (mittomén, Hendrix-szinten elboldogul az énekléssel) de lehet, érdemesebb lenne egy jó kis „szőrös rocktorkot" (Kelly Keeling, Paul Rodgers, Paul Shortino lehetnének pl. az irányadók) a mikrofon elé állítani, mert gitártudása bizony egy lapon említhető a felsorolt nagyágyúkkal.

A zenéről semmi újat nem lehet persze elmondani: húzósan, feszesen nyomja a banda a nagybetűs ZENÉT, néha bizony akár 8-10 percig is eljátszva egy-egy témán, ahogy azt kell. Mondhatnám ugyan, hogy ez a zene egy napfényes nyári fesztiválon, sörrel a kézben hallgatva az igazi, de annyira jól bazseválnak ezek a nyilván veteránnak számító arcok Mike vezetésével, hogy a hideg tél kellős közepén, itthon is nagyon élvezem a muzsikát. Pedig ezen sorok írásának pillanatában kimondottan rossz kedvem van...