Shock!

Nick Beggs és csapata szerint a medveállatkák fogják örökölni a földet. Oké... Rendben, akkor talán barátkozzunk is meg gyorsan ezzel az elsőre komolytalannak tűnő gondolattal, ugyanis ez a kijelentés még némi igazságtartalmat is hordoz magában, hiszen a medveállatkák ugye ténylegesen bolygónk legszívósabb teremtményei közé tartoznak. De még mielőtt túlságosan is belemerülnénk a NatGeo lebilincselő ismeretterjesztésébe, gyorsan váltsunk is inkább csatornát, mondjuk a Prog Channel UK-re, ahol a tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését produkáló The Mute Gods második fejezete hallható. Az überzseni, multihangszeres Marco Minnemann-nal és Roger King billentyűssel összeboronálódott, komoly zenei múlttal rendelkező basszusgitáros társaival együtt hallhatólag egyre nagyobb energiákat fektet ebbe a formációba, ami egy erős bemutatkozást követően nem feltétlenül baj, azonban én most mégis úgy érzem, hogy ez a lemez talán érkezhetett volna később is egy medveállatka-fasznyival.

Nem mintha panaszkodnék, hisz mostanában már nagyon ritkán szokott előfordulni velem, hogy a körmömet az ujjam tövéig lerágva várakozzak egy új lemezre. Minnemannék esetében azonban majdhogynem így történt, hiszen a Do Nothing Till You Hear From Me kiszámíthatatlan és egyedi atmoszférája egyszerűen üvöltött a folytatásért. Aztán első nekifutásra a Tardigrades mégsem nyújtott olyan letaglózó élményt, mint elődje, mert már elsőre is szembeötlő volt, hogy ezúttal teljes mértékben hiányoznak azok a szürreális, megfoghatatlan és szerteágazó zenei kísérletezgetések, amelyek annyira ellenállhatatlanná tették az előző lemezt. Helyette viszont kaptunk egy ugyanolyan csúcskategóriás, de mégis egyre inkább kommerszbe hajló és közérthetőbb dalcsokrot. Ezek a felejthetetlen dallamok persze korábban is ugyanúgy ott voltak, csak ott valahogy egészségesebb arányban keveredtek a bizarr zenei mondanivalóval, amelyek sokszori nekifutásra fedték fel igazán az értékeiket. Itt meg már az első repetánál dúdolod a random hegedűmotívumra építkező We Can't Carry Ont, vagy éppen a hihetetlenül idióta szólóval megáldott, az újabb kori Rushra emlékeztető címadót, amit ha mondjuk Geddy Lee énekelne, akár még Rush-nótának is megállná a helyét. Egyébként, ha már az éneklésnél tartunk, az amúgy sem nagy hangterjedelmű Beggsnek még ezen a területen is sikerült egy picit alulmúlnia önmagát (hová tűntek azok a többszólamú vokálok?), és nem lepődnék meg, ha egy esetleges újabb anyagon már egy karakteresebb énekest (is) viszonthallanánk majd.

Na, de ennyit akkor az úgynevezett kritikáról... ugyanis ez a formáció még ebben a közegben sem tud olyan nagyot hibázni, hogy érdemes lenne kötözködni velük. Hiába hallhatók most olyan szerzemények is, amelyek közül egyik-másik nem tud annyira meggyőző lenni elsőre, hogy rögtön késztetést érezz az újonnani meghallgatásra (ilyen például a The Dumbing Of The Stupid, vagy a szintén rushos Early Warning, amiből már tényleg csak a „distant" hiányzik), egy idő után azért mégis tuti, hogy ugyanúgy meg fogsz tudni barátkozni velük, mint ahogyan eddig is. S ha valakinek éppen hosszútávra szóló, „beletemetkezős" dalra lenne igénye, azt az egzotikus hangulatú közjátékkal megszépített The Singing Fish Of Batticaloa tökéletesen kielégíti majd, ami nem mellékesen egy legendás Srí Lanka-i folklór pazar megzenésítése. Noha az instru, The Andromeda Strain címe után sokkal ötletesebb, kidolgozottabb és izgalmasabb kompozícióra számítottam az itt hallhatónál, azért nyilván ezúttal is kimagasló színvonalon mozognak a direktebb szerzemények. Elég csak a szimfonikus bevezető után felcsendülő Animal Armyba, vagy a már említett, a hülye szóló ellenére már most is örökzöld színekben pompázó címadóba belehallgatni (Ez utóbbiban Beggs még a nevemet is kiénekli a refrén után – amit persze csak én hallok bele, hö-hö.) Vagy az egyszerre légiesen és középtempóban pulzáló Window Onto The Sunba, amit valószínűleg még az első lemez termései közül mentették át ide, mert ez még az ott hallható szerzemények között sem vallott volna szégyent. Ahogyan a Big Big Train-ízű, óriási melódiákkal felbruttósított, finom, álomszerű Stranger Than Fiction sem, amelyben még Beggs is hozza a rá jellemző, egyszerű és meggyőző énekdallamokat.

Szóval minden észrevételem és szőrszálhasogatásom ellenére is csak azt tudom mondani, hogy a nagyrészt hallgatóbarátabb megközelítésű Tardigrades Will Inherit the Earth alapvetően nagyon jó kis lemez, csak egy kicsit talán más, és egy medveállatka-fasznyival (volt ez már?) kiszámíthatóbb, mint a tavalyi, bemutatkozó anyag. De tényleg csak annyival, és nyilván kisebbfajta csodával ért volna fel, ha ezúttal megugorják az előző album szintjét. Mindezt a pontozásnál is kénytelen voltam figyelembe venni, s viszonyítani egy kicsit a tavalyi nótákhoz, hiszen nem mindig tudok úgy zenét hallgatni, hogy tudat alatt ne emlékeznék egy korábbi, meghatározó érzelmeket nyújtó előzményre. S ha már a medveállatkáknak (és tessék, leírtam ötödször is) megadtuk az esélyt a túlélésre, úgy természetesen Minnemannék is megérdemlik ugyanezt.