Ma úgy látszik, a brutális zenéknek adtam teret, vég nélkül árad a „zakatoló" riffáradat és a „géppuskaszerű kétlábdobolás" a hangfalakból, sejthető tehát, hogy a The No-Mads sem a finomkodásról híres. A csapat lengyel, és érezhetően ők akarnak lenni a helyi Arch Enemy (bár ez a zene inkább thrashes), melyhez be is szereztek egy hölgyet frontasszonynak, aki inkább ordít, mint hörög.
Mondjuk mindegy, számomra egykaptafa, röhejesnek tartom, ha egy nő férfiként akar ordibálni. Jelen zenekar hölgyménye olykor aprókat sikkant – ezzel árulja el nemét, egyébként amúgy, ha nem látnám a képeket, simán gondolhattam volna srácnak.
A zene amolyan középkategóriás thrashes zúzda, relatíve sok szólóval, bár az Amott-testvérektől még meglehetősen messze vannak, itt hiányoznak a Dalok és a megjegyezhetőség, na meg a Stílus. A dobos a közepes alatt helyezkedő zenét még laposabbá teszi: fantáziátlan és lélektelen játéka egy idő után idegesítővé teszi a nótákat – persze már akit eleve nem idegesít a hölgy egyhangú ordítozása. A lemez mélypontja a The Caprice című dal, ahol egy férfiú próbál Figaróként dalolni. Kínos, kínos... Utána a zene átvált operametalba. Jaj. Azt hiszem itt értem el tűrőképességem határára. Ráadásul itt világlik ki, hogy a gitárosok pontatlanok és nem túl nagy ászok, a nagy zúzásban, a kásában nem annyira feltűnő mindez.
A borító röhejes, nemkülönben a szövegek (két német nyelvű borzalommal – ezt minek?...), a hangzás közepesen gyenge, összességében felejthető lemez, nem baj, ha csak a helyi közönségnek zajonganak.
