Rögzítsük mindenekelőtt, hogy aki a dél-angliai Dartmoor lápvidéken doom metalra adja a fejét, annak a hitelessége legalábbis nehezen megkérdőjelezhető. Legalábbis nekem bizonyosan rendkívüli módon tetszik a földrajz és a muzsika ilyetén összemosódása, ezért sem teszek fel a brigádnak keresztkérdéseket. Különben, tudjátok, kísértetjárta és legendákkal övezett térség az (1638 őszén állítólag maga a Sátán is ellátogatott ide a nagy vihar idején), így aztán az óvatlan látogató igen kellemetlen tapasztalatokkal távozhat. E gránittüskékkel bolygatott és heves esők verte vidék hangulatából hoz ízelítőt a The Wounded Kings társulata, az üzenet pedig egyértelműbb nem is igen lehetne: ide a magunkfajta lelki táplálékért jár.
A TWK egyébiránt Steve Mills gitáros/billentyűs zenekara, aki 2005-ben tette le a banda alapjait George Birch énekes/multiinstrumentalista társával karöltve. Birch aztán tovább is állt a második sorlemez (The Shadow Over Atlantis) után, hogy utóbb némi meglepetéssel vegyem tudomásul: a kvintett frontján ma ismét ő áll. A nélküle töltött, négyéves átmeneti(?) időszakot egy mosolygós szőke hölggyel, bizonyos Sharie Neylanddal tudták le Millsék, az itt tárgyalt Consolamentum című, negyedik teljes értékű albumukat is ebben a leosztásban készítették el és hozták ki még a tavasszal. A magas fekvésű, dallamos énekhang és a lidércfények zsongásának keveréke mindenesetre az ortodox és az unortodox megközelítés olyan elegye, amitől Matolcsy és Matláry mesterek bizonyára egy emberként érzékenyülnének el. Jómagam sem különben.
Neyland kisasszony hozza a tőle elvárhatót: megszemélyesíti a megénekelt legendák tragikus hősnőjét, és jelenlétével komfortos egésszé hizlalja a produkciót. Ennél magasztosabb célt azonban sem ő, sem a zenekar nem tűz ki maga elé. A főkolompos Millsről annyit mindenképpen illik tudni, hogy az Electric Wizard legősibb inkarnációjában kezdte (dobosként!) a hangulatkeltést még a '80-as évek végén, tehát egy kialakult ízlésvilággal és látásmóddal rendelkező zenészről kell beszélnünk még akkor is, ha az ezredforduló környékén kiírta magát egy időre az aktív muzsikusok köréből. Mesterei zöméhez hasonlóan ő sem a riffjei minőségével, inkább a húrokról „lepattanó" hangulatszikrákkal, visszhangokkal és csak tudat alatt létező ívekkel alkot. Mindez persze egy hajszálnyival sem teszi könnyebb hallgatnivalóvá a Consolamentumot, mint vérrokonait.
Nomen est omen, a cím önmagában is a vigasztalás aktusára utal, ahogy a Grál-hívő, ám az egyházi tekintélyelvet tagadó, ezért eretneknek kikiáltott katárok (katharok) kifejezték a végsőkig sanyargatott, s így megtisztult lélek összekapcsolódását Isten szellemével. A zene tisztaságához kétség sem férhet, ahogy a beavatás pecsétjét is bizonnyal ráütötték már Mills kezére, a végeredmény sehogy sem akar/tud túlmutatni önmagán. Ha nem is pengeéles, de határozott karakterű, minőségi végzetfémről beszélünk, ahol a témák túlnyújtásának csapdáját is sikerrel kerülte ki (újfent) a brigád, de egy percre sem érzem azt, hogy mindez tartana valahová. Ínyencfalat a már meggyőzötteknek, kis mennyiségben adagolható, zömmel megfoghatatlan, vegytiszta mocsári kipárolgás a kétkedőknek.
Hogyan is pontozhatnánk érdemei szerint az efféle muzsikát? Én az utóbbi táborból teszek rá egy nagyon erősen szubjektív kísérletet. Azt már csak a tízes pontozás híveitől kérdezem: nem volna-e jobb itt egy izmos hármast látni, mint egy előttem tántorgó lábakon álló, halovány hetest?
A The Wounded Kings október 29-én a budapesti Trafikban koncertezik a Nadir társaságában. További részletek itt.
