Shock!

Miképp lehet minőségi lemezeket készíteni, szinte albumonként változó énekessel? ĺgy! A Clone című mű új vokalistáját Andrew McDermottnak hívják, aki megbízható egyenletes teljesítményt nyújt, talán kevésbé karcos a torka, de ez mit sem von le értékéből.

A zene progresszivitásánál nem a Dream Theater vonal sejlett fel előttem, sokkal inkább a Yes, Marillion-féle finomkodóbb megközelítés. A Pink Floyd sem hagyta hidegen a zenészeket, mert a záró Sunrise On Mars Akkora Floyd "nóta", mint egy ház! Akad persze a Clone-on kétlábgépes, "beindítós" téma is, megdobbantva a fémesebb szíveket.

A Clone-t TILOS külön dalokat kiemelve hallgatni, mert az olyan, mintha egy gyönyörű szivárványszínű szappanbuborékot szétpukkasztanál. Vagy egyszerre végighallgatod az egészet vagy bele se kezdj, mert nem érdemes megbontani azt a varázst, amit a muzsika csakis Neked ajándékoz ezen 1 óra folyamán. Kiváló a nóták sorrendje, egy felborzolóbb típusú szám után általában azonnal egy érzelemgazdag nyugalmas utazás következik. Pedig azt hinné az ember, hogy ez a váltakozás megtöri az egyenletességet. Pedig nem, inkább ez teszi megbonthatatlanná az albumot.

A hangzás is méltó a zene kifinomultságához, kellően arányosan szólnak a hangszerek, egyik sincs erőszakosan előtérbe tolva a másik kárára, még a szólóknál sem. Azért kiemelném a nekem legjobban tetsző nótákat: Freaks, The Latent Gene, Life's Too Good, Goodbye Mother Earth.

Nem, ez nem metal. Ez rock. Finom muzsika az igényes zenék kedvelőinek.