Shock!

Kevés olyan makulátlan életművel rendelkező zenekar létezik, mint amilyen a brit Threshold. Ha megerőltetném magam, sem tudnék jelentősebb mélypontokról beszélni a mindvégig egységesen magas színvonalú albumokat kiadó csapatnál, melyek szinte mindegyike kiállta az idő próbáját. Az meg, hogy a sűrű énekesváltások sem tudták igazán megakasztani a banda szekerét, már-már csodaszámba megy, hiszen az ilyesmi általában elég nagy változásokat szokott előidézni a legtöbb alakulat életében. Náluk legfeljebb néhány rajongó kicsit megvakarhatta a fejét.

Az én olvasatomban a frontemberek cseréje még az igazi die-hard fanatikusoknál sem okozhatott túlságosan nagy érvágást, hiszen olyasmit még nem nagyon hallottam vagy olvastam, hogy az aktuális vokalista miatt valaki száznyolcvan fokos fordulattal végleg hátat fordított volna Karl Grooméknak. Olyat már igen, hogy egyeseknek Damian Wilsonnal volt az igazi a történet, másoknak pedig a néhai Andrew „Mac″ McDermott volt a favoritja, de olyat szinte még soha, hogy bármelyik énekes jelenlétekor poshadt állóvízbe terelődött volna a zenekar precízen kidolgozott, finom muzsikája. Természetesen engem is először Wilsonnal varázsoltak el annak idején, aztán rögtön utána a McDermott által felfrissült csapat van a kedvenceim listáján, majd őket követi a régi-új énekes, Glynn Morgan fémjelezte kollaboráció. Azonban azt sem állítom, hogy Morgannel bármi bajom is lenne, egyszerűen a korábbiak valamiért mélyebben meg tudtak érinteni érzelmileg egyedibb stílusukkal. Az előzőleg megjelent Legends Of The Shires lemeznél akkor úgy gondoltam, hogy az újra csatasorba állított Morgan élete talán legjobb formáját nyújtotta, s ott hallható dallamaitól sokáig én is képtelen voltam szabadulni, pedig nem volt pillanatok alatt megemészthető anyag az sem. Úgy látszik, már akkor is kissé hosszabb leállásra rendezkedtek be azzal a gigászi dalgyűjteménnyel, ugyanis azóta eltelt öt esztendő.

A friss mű első ismerkedési fázisaiban viszont feltűnt, hogy az izgalmi faktor mutatói már csak nagyon ritka esetekben lengtek ki a vörös tartományba. Pedig tulajdonképpen itt sem történik más, mint a korábbi Threshold-lemezeken. Igényesen kimunkált énekdallamokról és komoly mondanivalóról beszélünk, könnyen felismerhető hangszereléssel tálalva és egyedi stílusba csomagolva, ahogy azt már megszokhattuk. Ragadnak a dallamok, és abban is majdnem biztos vagyok, hogy ha pár év múlva újra felteszem a lemezt, emlékezni fogok a nagy részére. Komoly a valószínűsége annak, hogy aki hozzám hasonlóan a kezdetektől követi a zenekar pályafutását, annak füle és lelke szintén csordulásig telve lehet már Threshold-zenével, és talán ez lehet az oka annak, hogy öt év szünet után sem hat már a reveláció elsöprő erejével egy új album. Nincs ezzel persze semmi gond, nemcsak ők járnak ebben a cipőben, de megint csak magamat tudom ismételni: az új korong ezt leszámítva is magas színvonalon pörög és az újonnan érkezetteket pedig lehet, hogy pont a Dividing Lines fogja a legerősebben megragadni, hisz a potenciál ebben is ugyanúgy ott van, mint a régebbiekben.

S persze nem győzőm hangsúlyozni: a fenti észrevételek csupán az első körben alakultak így! Többszöri újrapörgetés alkalmával ismét ugyanaz a szitu, mint eddig. A csapat muzsikája idővel rád telepszik, beérik, mint egy prémium minőségű vörösbor, letisztul, akár a tengerbe örvénylő folyó, és úgy égnek beléd a fogós melódiák, mintha megbillogoztak volna. Már rögtön a kezdő Haunted is olyan tökéletesen elhelyezett szabadrúgással ér fel, amiből még a vak is képes lenne gólt lőni, hisz mindenféle Threshold-jellegzetesség megtalálható benne. Azonnal felismerhető, megnyerő dallamok, visszafogott akusztikus blokk, meg egy csodásan kibontakozó szóló, melybe pontosan akkor és úgy fűzték bele a refrén hangjait, ahogy a legnagyobbak szokták. A Hall Of Echoes újabb műremek: a refrén itt is ellenállhatatlan, a felépítés perfekt, Richard West billentyűs pedig úgy színezi meg egymilliószor halott, tipikus szőnyegeivel az egyszerű, de mégis nagyszerű akkordokat, hogy képtelen vagy tőlük szabadulni. A Let It Burnben Morgan talán kissé túlvállalja magát a magasakban, ámde mégsem rontja el az összképet, ahogy a terebélyes, játékos The Domino Effectben sem akasztja meg a musicales középrész a lendületet, melyet könnyedén ellenpontoznak azt ezt követő fincsi hangszeres betétekkel.

A Complex szintén telitalálat. A háttérvokálokban szinte hallom Damian hangját is, de tuti, hogy csak az elmém tréfál meg, ugyanakkor a fülbe ülő refrénben megint csak nagyon izmos King Of Nothing meg pont a ritmusgitárokat is kezelő Glynn miatt olyan jó. Így talán egyik korábbi énekes sem tudná prezentálni ezt a nótát. A Lost Along The Way a melankóliájával láncol magához hosszútávon, az énekes epikus énekkísérleteiben gazdag Run pedig már most favorit, ahogy az utolsóként érkező, szintén többdimenziós és ízig-vérig kidolgozott Defence Condition is, amely olyan érzést kelt, mintha pontosan a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Extinct Instinctről teleportálták volna ide. Ez a fajta múltidézés egyébként is eléggé jellemző most erre az anyagra, de azért nem mondanám, hogy ők is belezuhantak a nosztalgia önismétlő csapdájába, mert nincs így. Már csak ez utóbbi, Threshold-mércével is csúcsszuper témákkal elhalmozott utolsó tétel miatt is érdemes volt gatyába rázniuk magukat, és ha csupán ez a dal jelenik meg, már azzal is gazdagabbá tették volna az életművet és a magamfajta prog-fanokat. Óriási, tényleg. Csak szuperlatívuszokban tudnék róla zengeni, ha egyébként csinálnék ilyeneket.

Nem kérdés, hogy a Dividing Linesnak is szigorúan ott van a helye az év végi listámon. Az pedig hatalmas bónusz, hogy egy több mint harminc éve működő alakulatra a mai napig sem tudok úgy igazán rosszat mondani. Az ilyesmi még akkor is ritkaságnak számítana, ha egyébként a teljes zeneiparra képes lennék ráfókuszálni. Találó a lemezcím, illik hozzájuk, s képzeletben húzzuk is meg azt a vonalat anélkül, hogy túlértékelnénk vagy bárki elé helyeznénk őket! Hogy kinek mit jelképez ez a vonal, a fantáziátokra bízom.