A kezdetben Strato-kópiának kikiáltott, szintén finn illetőségű Thunderstone már első lemezén túlszárnyalta mesterét: bár a muzsika valóban plágiumgyanús volt, a fiatalos lendület bizony felülmúlta az akkoriban a fejszéjét túl nagy fába vágó (2003 – épp az Elements második részével szerencsétlenkedtek Tolkkiék) és talán már (első ízben) oszlásnak indult példaképet.
Persze az nyilvánvaló volt, hogy egy egyszer ütő poént nem lehet többször elsütni, ezért a srácok már a második lemeznél elkezdték önálló hangjukat keresni és ez a folyamat, egyre több sikerrel, azóta is tart. Tényleg albumról albumra „egyenes vonalú egyenletes mozgással" fejlődött a brigád és ma már elmondható, hogy az europower másodvonal egyik meghatározó tényezőjévé nőtte ki magát a Thunderstone.
Europower, mondtam az egyszerűség kedvéért, de azért itt sokkal többről van szó: a progmetal felé már korábban kikacsintgattak a fiúk, de ötödik nekifutásra bizony eljutottak oda, hogy munkásságuk legharapósabb zeneanyagát tették le az asztalra. Az „euro" tehát ez esetben csak a származásra utaló jelző, ez itt bizony thrash felhangoktól sem mentes prog-power a javából - más kérdés, hogy a lemezcím inkább valamiféle súlyos southern hatású muzsikára utal. A kiváló torkú Pasi Rantanen ugyan ezen a lemezen már nem rezegteti Jorn Landés hangszálait (talán pont a besúlyosodás nem jött be neki annyira), helyette viszont az At Vance-es Rick Altzi teszi ugyanezt. Mondjuk ő nem Jorn, sokkal inkább karcos fiatal Soto, de vele is legalább olyan hatékony a Thunderstone-féle recept, mint elődjével.
Az előző lemez, az Evolution 4.0 ismertetőjében Kiss Gábor barátom egy harapósabb Masterplanhoz hasonlította a finnek módosuló irányvonalát, ezzel csak egyetérteni tudok, magam is erre gondoltam és meglátásom szerint ez a folyamat már a hármas, Tools Of Destruction anyag óta tetten érhető. A jornos hangú Pasi távozása és a további besúlyosodás ezt a képet már árnyalja, az olyan tételek pedig, mint a címadó szegelés vagy a konkrétan thrash bombaként aposztrofálható Star egyenesen elfeledtetik mindezt. Ez utóbbiban Rick is igen szigorúra veszi a figurát a verzékben, hogy aztán a refrénben megintcsak előrukkoljon jellegzetes dallamaival – a metalcore énekesek egykaptafa „buzidallamos" refrénjei után ez a kombináció kimondottan üdítően hat: karcos hard rock hang egy teljesen más zenei közegben, közel zseniális ez az elegy, noha kissé kaotikusan is hat néha. Lehet, hogy sokak gyomrát megfekszi majd, de legalább nem egy sablonos, paneles dolog.
A brutál-dallamos kettősség amúgy is a muzsika sarkalatos pontja és valóban ez adja a dolog savát-borsát – Nino Laurenne gitáros-főnök valamit nagyon elcsípett ezúttal, és ha bele is bukik, hát nem az ő hibája lesz, hanem a nem elég nyitott rajongóké. De véleményem szerint a Thunderstone-tábor ma már nem a stratósokból, hanem a csemegékre szomjazó metal fanatikusokból áll, ők pedig nagykanállal fogyasztják az ilyesmit. Ott van például a Dodge The Bullet, ahol teljesen őrült prog-thrash témázgatások közepette Rick a Mustaine-hangszálait kapja elő a verzékhez, majd jön a szokásos refrén és egy kis rövid, de beteg szólózgatás – hát mi ez, ha nem csemege? Az At The Feet Of Fools meg tiszta Ark a szóló előtti keleties témájával – beszarás! Mindez pedig olyan megszólalással párosul, amilyet pont a fent leírtakhoz lehet elképzelni. Első néhány alkalommal talán túl sűrű is ez így együtt, de érdemes rászánni az időt és energiát.
Úgy tűnik, az európai másodvonal egyáltalán nem arra ítéltetett, hogy saját sablonjainak kelepcéjében vergődjön. Elég egy kis kreativitás és kísérletezőkedv, hogy ez ne így legyen. Na meg persze az sem árt, ha az ember északon született.
