Tizenöt hosszú éve annak, hogy az éppen akkoriban Johan Edlund szólóprojektté avanzsált Tiamat holmi dalokért hajlandó volt még a dimenzióugrásra. Az 1994-es Wildhoney lezárt egy korszakot, és gyönyörű volt, de távolról sem a svédek magnum opusa. Edlund ekkorra ugyanis korábbi zenésztársaitól és a műfaji skatulyáktól egyszerre távolodva, személyes varázsgomba-felhőjében a stílusok feletti átfogásra készülődött, majd alapművet alkotott az A Deeper Kind Of Slumber képében. Arról a pontról bármilyen irány lehetségessé vált, ám a főhős elzárta azokat a csapokat, mert ezt is megtehette. És tizenöt esztendő távlata elegendő kell legyen ahhoz, hogy helyén kezeljük mindazt, ami azután következett.
A tizedik album ismét csak egy színpadképes terméke annak a zsánernek, melyet a banda az 1999-es keltezésű Skeleton Skeletron óta képvisel: ez pedig a fazonra igazított, legfeljebb emberléptékű elvontsággal megterhelt, puritán dark rock. Edlund állítja, hogy a The Scarred People elvárások nélkül készült, és noha valóban nem annyira alattomosan, kiszámítottan múltidéző, mint legutóbb az Amanethes volt, szabadossággal vádolni oktalanság lenne. Összességében, bár látványos újdonságot nem hoz, kifejezetten jólesik a fülnek az idei, felfrissült produkció, a stáblistában pedig találunk is mindjárt két nevet, akiken mindez elszámoltatható. Meglepő lehet, de a hageni Woodhouse stúdió veterán hangmérnöke, Siggi Bemm először szerepel producerként Tiamat albumon, és jegyez is társszerzőként néhány tételt az erősebb ligából. A szólógitáros poszton ezúttal a Floydos, pontosabban gilmouri hatásoktól erősen fertőzött Roger Öjersson mutatkozik be, maximálisan kompatibilis fazonnal és stílussal, három saját dallal. Kettejük közreműködésével a baritonkirály Johan és a keveset dicsért, de mindenkor remek alátámasztást biztosító Anders Iwers/Lars Sköld ritmusszekció által képviselt állandóság az utóbb megszokottnál mindenképpen több szórakoztató percet hoz.
Sajnos a sokadik hallgatással a lemez minőségi íve úgy tisztul le, hogy lelkesedésem a jószándékkal együtt sem marad tartós. Kimondottan zseniálisnak tartom a Winter Dawn / 384-Kteis / Radiant Star sort a nyitó harmadban, ezek a témák bizony anno a ’Slumberen sem vesztek volna el. Figyelemre méltó, hogy éppen ez az a szekció, ahol az Edlund-dominancia visszaszorul, avagy a már említett társszerzők teret kapnak. A Tiamatra korábban egyáltalán nem jellemző, túlzás nélkül méltatlan pillanatokért viszont egyértelműen a főnök tehető felelőssé. A Messinian Letter és a Thunder & Lightning nótákkal talán nem is volna különösebb bajom, ha nem e zenekar neve alatt bukkannak fel, négy év várakozás és izgalmas előzmények után. Utóbbi még Edlund napsütötte projektje, a LucyFire számára készült, és oda stimmelhetett volna, a leporolására azonban csak egyetlen mentség létezik: a korábban bővérű múzsa egyre ritkábban látogatja. Négy dal és két átvezetés akad még a standard csomagban, feldolgozás (Lana del Rey, Bruce Springsteen) és koncert bónuszok a limitált kiadáson, konklúzióként pedig a nyomasztó érzés, hogy már megint majdnem valami izgalmasat hallhattunk a svédektől.
Temetni korai, felmagasztalni indokolatlan a Tiamatot – mondjuk úgy: igazi novemberi lemez lett a The Scarred People.
