Shock!

Tökismeretlen roadrunneres csapat, ez biztos megint valami metalcore - gondoltam (tévedtem). Ehhez képest úgy kezdődik a zene, mintha valami poplemez lenne: prüntyögő basszusgitár, rap-szerű szövegelés - kiült a rémület az arcomra nyomban. Jön ám később a gitár a refrénnél, meg ehhez illő trendi énekdallam.

Info csak annyi van a papírtasakon, hogy némelyik dalt Chad Kroeger (Nickelback) producerelte, így az sejthető, hogy némelyest nyálzós dolog kerekedik ki ebből. Pavlovi reflexre gyúrtak a srácok, nyilván. A második dal is ilyen kicsit rapelős, bár itt inkább a Red Hot Chili ugrott be, a refrén szintén fülbemászóan cseppfolyós. Persze azonnal támadós típusú, beleragad az ember agyába, tipikus rádiós gumirock. De legalább jól összerakták, az tény. Az énekesnek van hangja, tud is bánni vele (bár olykor szemtelenül Kiedis-es), itthon összetennék a kezüket a metalzenészek, ha találnának egy hasonlót, csakhogy az egész annyira nagyon műanyag, amennyire még nem ciki. Vagy de.

A dalok. Van itt tökunalmas nóta, meg lendületes, meg olyan is, ami lendületes akarna lenni, de a kocsma felé útközben betértek tejet inni és hasmenésük lett inkább jókedv helyett. Van aztán langyos-lötyögős, elalvós-unalmas. Szegény James Spaderről is énekelnek, azt ugyan nem tudom, mit, de úgy tűnik, nem szeretik. A lemez a közepétől egyre laposabb, eltűnt az a minimális lendület és izgalom, ami az elején még megvolt néhol, egyre prüntyögősebbek a dalok. Tonnányi semmitmondást bírtak belepréselni ebbe a korongba. "Ügyes"...

Nem ajánlom azoknak, akik szeretik az eredeti zenéket, és azoknak sem, akik csak egy órányi kikapcsolódásra vágynak. Langyos emberek langyos zenéje.