Viccesnek szánom, de valójában komolyan gondolom a következő mondatot: aki nem ismeri a Twisted Sistert, az azonnali hatállyal örökre hagyja abba a Shock! olvasását és készítését, illetve a rockzenével való bármilyen foglalkozást.
És bármennyire kirekesztőnek tűnik ez a felvetés, valójában senkit sem bántok meg vele, hiszen a We're Not Gonna Take It himnuszt még azok is ismerik, akiknek közük nincs a keményebb muzsikákhoz (legfeljebb nem tudnak róla). Persze jó néhányan tudjuk itthon is, hogy Dee Snider csapata nem egyslágeres, tiszavirág életű popattrakció, hanem egy máig hiteles, erőtől duzzadó heavy metal banda. Ezt az idei Summer Rockson is sokan láthatták/hallhatták a PeCsán belül és kívül (sajnos nem elegen), de azt azért meg kell vallanunk, hogy a TS stúdiólemezek hangzása bizony vajmi keveset reprezentált a színpadi erőből. Ezzel a ténnyel a zenekar is tisztában volt 1984 óta és most, legsikeresebb albumuk, a Stay Hungry megjelenésének 20. évfordulóján eljött az idő, hogy igazságot szolgáltassanak a halhatatlan felvételeknek: az egész anyagot, úgy ahogy van, felvették újra, és hogy szó ne érhesse a ház elejét a rövid játékidő miatt, 7 bónusznótával 70 perc ölé növelték a CD időtartamát.
Eredetileg ugyan arról szólt a fáma, hogy a 2003-as Wacken koncert jön ki DVD-n és a lemez másik oldala fogja ezt az anyagot tartalmazni, azonban egyelőre csak sima CD-n élvezhetjük a mai TS-t. A csapat honlapja szerint nem felejtődött el az originál ötlet, de technikai problémák adódtak, és nem akarták tovább váratni a rajongókat, meg hát a sok tököléssel az évfordulóból is kicsúsztunk volna egy cseppet. Én a magam részéről mindenképpen remélem, hogy idővel megvalósul az elképzelés, mert a polcon szeretném tudni a 2003-2004-ben gyilkos formában lévő nővérek teljesítményének dokumentumát. Addig persze ez az összeállítás is megteszi, mert ez is rendkívül gyilkos: ugyebár a Stay Hungry 9 nótájáról sok újat már nem nagyon lehet elmondani, de ezzel a 2004-es hangzással tényleg iszonyatos nagyot ütnek! Amikor először belehallgattam a lemezbe, direkt átugrottam a We're Not Gonna Take It-et, és mint utólag kiderült, nagyon rosszul tettem, mert az első rendes áthallgatásnál megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam: az agyonjátszott, elnyűttnek hitt sláger is beledöngölt a földbe! Még a szólót is kibővítették, de amúgy is olyan húzása van a jól ismert dalnak, hogy az egyszerűen bámulatos... Az eredeti vékony hangzású felvételen is súlyos nóták új verzióira pedig egyszerűen nincs szó: a Burn In Hell és a Horror-teria félelmetesebb, mint valaha; az S.M.F. pedig lebontatja az emberrel a házat.
A bónuszok sem ám amolyan leporolt, jellegtelen B-oldalas hangulatúak, hanem egytől egyig szakítanak: két elveszett/eldugott '84-es nóta (Never Say Never, Blastin Fast & Loud); négy újnak is tekinthető szám (Come Back, Plastic Money - ez a legjobb! -, You Know I Cry, Rock'N'Roll Saviours) valamint egy 2000-ben felvett filmzenealbumos cucc (Heroes Are Hard To Find) cáfol rá arra a még viccnek is rossz megállapításra, hogy a TS levitézlett vén trottyok gyülekezete.
Nem nagyon hiszem, hogy több régi albumukkal is eljátsszák ezt a játékot Sniderék, de azért remélem, van esély ilyesmire, ugyanis a kései alkotásokra, a Come Out And Play-re, de különösen a Love Is For Suckers-re igencsak ráférne egy hasonló vérátömlesztés. Amit itt hallunk, az egyszerűen zseniális, a Still Hungry méltán veszi fel a versenyt mondjuk Testamenték First Strike Still Deadly-jével és a hasonszőrű kiadványokkal. A tizedpontot pedig csupán azért vonom le, mert a The Price bevezető szólója még mindig botrány!
