Miután Udo mester legutóbbi Thunderball című, szokásosan harapós lemezét sikerült ignorálnia szerkesztőségünknek, az újabb, menetrend szerint érkezett műről mégiscsak illik megemlékezni. Na nem mintha baj lenne, ha az átlagban évente-másfélévente érkező U.D.O.-lemezek közül egyikről-másikről nem írunk, hiszen ha mindegyikre sor kerül, a Kedves Olvasó netán az orrunk alá dörgölheti, hogy az aktuális cikk nem más, mint az eggyel korábbi copy-paste-verziója.
Na igen, öreg cimboránk produktumaival kapcsolatban ezt minden további nélkül megtehetnénk, hogy csupán copy-paste-eljük a lemezkritikákat, hiszen az U.D.O. hangzás fikarcnyit sem változott a két Accept reuniont is tartalmazó elmúlt 20 évben. Azt persze mindenki tudja, hogy az Accept és az U.D.O. tulajdonképpen egy és ugyanaz, sőt, ha belegondolunk, gyenge Accept lemez létezik (Predator), míg a Júdíó esetében ilyesmiről nincs tudomásom. Ezúttal is hasonlóképpen alakult a dolog: a Mission No. X. egy kimondottan erős anyag, méltó arra, hogy tizedik, "jubileumi" stúdiólemezként virítson.
Sok lemezismertetőnél feltettem már magamnak a kérdést: "hát erről mi a fészkes fenét lehet írni?" Nos, az U.D.O. zenekar esetében ez hatványozottan igaz: az énekhangot, a zenét bemutatni senkinek sem kell, mindenkinek van egy igen határozott véleménye Herr Dirkschneiderről, és szerencsére többségben vannak azok, akik pozitívan állnak hozzá. Még az Udo fikázására minden alkalmat megragadó Kiss Gábor kollégám (bár nagy kedvence, az Overkilles Blitz mester nem kevés elemét vette át az Udo-féle hangszálgyilkolásnak) is el volt ájulva a Szigetes Accept koncertről, ami azért mégiscsak minket, rajongókat igazol valahol. Stílusteremtő orgánum olyan zenével, amely szintén stílust teremtett!
Manapság általában két dolgot szoktunk rásütni a horzsoló riffekkel és feszes alapokkal rendelkező újabb metal zenékre: az ilyen muzsika vagy "priestes" vagy "acceptes". Na ugye. Mi több, a "germán metalos" jelző eredeztetésében még az amúgy példakép Priesttel sem osztozik barátunk. Hiszen hol volt még az Accept indulásakor a Running Wild, a Rage, a Grave Digger (hogy a Helloweenről ne is beszéljünk)? Úgyhogy ezúttal is megkapjuk a magunk Accept-U.D.O.-adagját: nagykanállal ehetjük a riffeket, rázhatjuk az öklünket és felesküdhetünk újra a fémzenére (Metal is our religion - ahogy a Holy album szlogenje mondta anno).
Aki pedig nem fog léggitárt és nem üvölti a refrént már rögtön a lemeznyitó címadó dalnál, az reménytelen eset - na jó, a következő, szintén baromi fogós, klisériffel megtámogatott 24/7-ig még várhat. Van itt minden, mi fémérzékeny fülnek ingere: klasszikus gyors Accept téma (Shell Shock Fever, Mad For Crazy); húzós középtempó (Mean Streets, Primecrime On Primetime - ez utóbbi alapjául még csak nem is Accept, hanem Pantera riff szolgál!); giccslírai és igazi, tartalmas ballada (Eye Of The Eagle és Cry Soldier Cry); sőt, az U.D.O. zenekar ezúttal nemcsak hogy merít saját munkásságából, hanem egyenesen fel is dolgozta önnön dalát (Way Of Life a No Limits lemezről - hogy ennek mi értelme volt?? Nem baj, állat 2005/2006-ban is!). Udo-nak tehát speciális előjogai vannak: ő megteheti, hogy akár évente kiadjon egy ugyanolyan albumot, mint a korábbiak. Ezért szeretjük, ezért hallgatjuk, ezért metal ikon a faszi, és ezért borulunk le előtte újra és újra. Come and join our mission!
