Tét nélküli játékot űz az Unruly Child, akik a legutóbbi Worlds Collide albummal ismét összerántották az eredeti felállást, viszont az azóta eltelt hét évben sem váltak igazán működő bandává (színpadra is csak néhány kiemelt fesztiválbulin álltak). Persze illúzió is lett volna ilyesmit remélni tőlük: ötvenes-hatvanas arcokról beszélünk, az általuk játszott AOR pedig néhány nosztalgiaturnékkal csilliárdokat kaszáló gigászt leszámítva ma már tényleg a rétegzenék rétegzenéje. Ez a formáció ráadásul az 1992-es debüttel is be nem vált reménység maradt, hiszen épp akkor bukkantak fel, amikor megkezdődött az őrségváltás, és a hajmetalt kisöpörte a seattle-i vonal.
Vagyis leginkább amolyan önszórakoztatás ez az egész, meg persze bónusz annak a néhány ezer megmaradt vájtfülűnek – nincs is ezzel semmi baj, amíg minőségi a végeredmény. Utóbbihoz a Can't Go Home esetében sem férhet kétség, viszont összességében ez a lemez is olyan, mint közvetlen elődje. Vagyis ha szereted a finom, nyugis, szépen meghangszerelt dallamos rockzenét és az egykori Mark Free Marcie-ként is jellegzetes dallamvilágát, simán hallgatható károsodások nélkül, igazán kiemelkedőnek viszont megint nem nevezném. Elzenélget a csapat, jó is hallgatni őket, amíg szól a lemez, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, valójában nem nagyon történik semmi ebben a tizenegy dalban. Úgy értem, egyfelől semmi olyan, amit ne hallottunk volna számtalanszor ezer másik csapattól, másrészről pedig semmi olyan, amiből ne találnánk energikusabb, érdekfeszítőbb hallgatnivalót is, ha éppen kedvünk támad hozzá.
A fentiek ellenére tulajdonképpen két okból nincs szívem lepontozni ezt a lemezt. Az egyik mindenképpen Free, aki ma is kiváló, minden szempontból osztályon felüli torok, hangjának karaktere a nemváltás következtében sem módosult, és egyszerűen szívesen hallgatja az ember. Még úgy is, hogy ezek a dalok nem mérhetők egykori csúcsteljesítményeihez, a Signal albumához vagy az említett egyes Unruly Childhoz. A másik tényező a laza profizmus és a belőle fakadó, mindenféle erőltetettségtől mentes jelleg, ami áthatja az albumot. Egy pillanatig sem kétlem, hogy a csapat élvezte a Can't Go Home megírását és feljátszását, nagyon szépek a hangszerelési megoldások, ízlésesen is szól az anyag. Maguk a dalok ettől még persze nem lesznek igazán kiemelkedőek, megmaradnak az „oké, ez kellemes" szinten, viszont mindez így is bőven több, mint egy Alessandro Del Vecchio által panelesre írt, Dennis Ward által a szokásos egyenhangzással megproducerelt Frontiers-tucatlemez.
Lazább, visszafogottabb, lágyabb a mai Unruly Child, mint az 1992-es, de összességében ez sem baj, egyben van az album, éppen ezért dalonként sem cincálom ízekre. AOR-komplettistáknak ajánlom, nekik tetszeni fog, a többiek inkább az első lemezzel kezdjék.
