Shock!

Tanulva az első napból, a másodikat sokkal lazábbra terveztük venni, így már eleve úgy voltam vele, hogy a délután háromkor kezdődő és korábban mély nyomokat bennem nem hagyó svéd Cruzh zenekar skippelős, a mostanában felkapott csajos Adrenaline Rushba belenézünk, a friss svéd-olasz AOR koprodukció Lionville pedig szintén feláldozódik, de ők a táplálkozás oltárán. Nos, ember tervez, ugye...

A két zenekart ugyanis felcserélték, tehát amikor azt hittük, Adrenaline Rushra lépünk majd a terembe, baromira nem ők voltak a színpadon. Ugyanakkor a Lionville annyira tenyérbe mászóan... szimpatikus volt, hogy csak ottragadtunk pár AOR-stílusgyakorlat erejéig. Itt ugyebár a Work Of Art énekese, Lars Säfsund egyesítette erejét (illetve, az ő erejét egyesíttették a kiadónál) olasz zenészekkel és az élő bemutatkozás alapján úgy tűnik, volt értelme ennek a harmincezredik projektnek. Valóban, a hétköznapi kiállás ellenére is jó benyomást keltett a csapat, jólfésültek, ártalmatlanok, de aranyosak és ami a legfontosabb: fölényesen profik voltak, a dalok kellemesek és arctalanságukban (hiszen minden hangot hallottunk már a Totótól, az FM-től, a Foreignertől satöbbi) is karakteresek. Szívesen végig is néztem volna, de tényleg muszáj volt valamit enni, illetve az energiával is takarékoskodni kellett.

Emiatt az Adrenaline Rush fellépését sem néztem végig, pedig jók voltak ők is. A frontierses bandák között a metalosabb felhangokat megütő svéd zenekar sok kritikát kapott az énekesnő Tave kevésbé markáns hangja miatt, ezáltal persze mindig felmerül az „ezt vajon ki kúrogatja" című okoskodás, de a helyzet az, hogy a csajszi lemezen sem olyan vészes énekileg. Amolyan popsztárosan énekel, ami kimondottan érdekesen hat ebben a poweresebb zenei közegben és élőben mindehhez nyilván sokat hozzátesz a külcsín, összességében tehát – kúrogatják-e vagy sem – jól működik a mix, korrektek a dalaik is. Más kérdés, hogy őket se néztem végig, de egy pesti bulira simán befizetnék.

Kee Marcello viszont sajnos pont nem fogott meg élőben, pedig a legutóbbi szólólemeze még visszaúton hallgatva is tetszegetett. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, mert a zenekar feszesen tolta, és rögtön az elején elhangzott egyik kedvenc Europe-nótám, a Girl From Lebanon, de valahogy nem adta a buli. Talán Kee hangja nem volt elég erős, talán túl akartam biztosítani az energiákat, sajnáltam ezt már akkor is, de így alakult. Ugyanakkor amikor arról értesültem, hogy a végén elővette a Final Countdownt, már sokkal kevésbé bántam, hogy otthagytam az egészet.

Nem hagytam viszont ott az Unruly Childot, pedig bevallom, ultratoleranciám mellett is kissé szürreális élmény Mark/Marcie Free-t színpadon látni (valószínűleg ugyanilyen lehet a Life Of Agony is manapság). Ugyanakkor egyrészt ez körülbelül az első öt percig tart, másrészt pedig a felénél le is ültem, és inkább csak hallgattam az eredeti felállásban a teljes első lemezt lejátszó bandát, amely ezen a fesztiválon ha nem is a legnagyobb, de minden bizonnyal a legkultikusabb névnek számított, és mint ilyen, a legnagyobb kuriózumnak. Ennek megfelelően nagy sikerük is volt. Őszintén szólva jómagam keveset hallgattam a bandát, de emlékszem, hogy megismerkedéskor kedveltem a debütlemezt. Így élőben nekem kicsit határeset volt ez a zene, amely helyenként már-már az AOR-nál is lágyabban szólt, afféle softrock-feelinget árasztva. Mégis kellemes volt a fülnek, hiszen minden cin-csilingelést és szinti-színezést tökéletesen lehetett hallani, ezáltal lényegében relaxációs programként szolgált. Marcie mindenesetre remekül érezte magát, számára különösen fontos lehetett ez az alkalom, hiszen a banda nemigen koncertezik, tehát a „nagyközönség" száz százalékosan talán pont itt fogadta el az „új" énjét. A hang egyébként abszolút a régi, mint ahogy az elmondások szerint Mina esetében sincs változás ezen a téren, de mondjuk explicite laptopról puskázni a szövegeket azért nem valami finom és nőies, hogy stílszerű legyek.

Az viszont biztos, hogy a két aznapi headliner abszolút megérte a rápihengetést. Persze számítottam rá, hogy az L.A. Guns zsigeribb zúzása jól fog esni a punnyadás után, de ekkora energiabombára azért nem készültem fel: a csapat hat ristretto és nyolc Red Bull hatásával ébresztette fel a publikumot, én pedig minden láb- és derékfájásról megfeledkezve meredtem a színpadra jó 75 percen át. Sajnálatos módon ez a legendás banda is elkerült kissé az évek során, de az ilyesmi mindig azért jó, mert elfogulatlanul és objektíven mondhatom el utána, hogy kurva nagy bulit toltak. Persze aki ismeri őket, eleve pozitívan állt ehhez a formációhoz, hiszen az elmúlt évek kavarásai után ismét együtt játszik az eredeti frontember, Phil Lewis és az alapítótag Tracii Guns, igaz, nem teljesen eredeti néven (szemfülesek észrevehették, hogy a logón valójában L.A. Guns' Phil Lewis & Tracii Guns szerepel), de az eredeti feelinget hozva. Három társukkal olyan Whisky A Go-Go hangulatot csináltak fél perc alatt, hogy csak lestünk. Emellett pedig zeneiségük is baromira átjött: az elnyújtott gitárszólós jammelős részek a ráadásban és a The Ballad Of Jayne legalább annyira ütöttek, mint az ökölrázós himnuszok, amelyek közé még egy új motoros nóta is belefér (tekintve, hogy lemezre készülnek ők is nyáron – vajon melyik kiadónál?). Minden várakozásomat felülmúlta a buli, és ott helyben meg is ítéltem nekik a fesztivál ezüstérmét.

A műsorfüzetet olvasgatva kissé meglepett, hogy a TNT-t csak mostanában szerződtette a Frontiers, hiszen ha valaki, ők aztán profilba illenek, de úgy látszik, eddig nem sikerült megszerezni őket. Persze a 2003-as visszatérés után itt is akadt pár hullámvölgy, és Tony Harnell is kiszállt pár évre. Nem voltak sikertelenek Tony Mills énekessel sem, hiszen három lemez is elkészült vele (plusz egy szimfonikus születésnapi bulit is lenyomtak Norvégiában), ugyanakkor még én is azt kellett mondjam, hogy ez így nem az igazi, pedig messze nem vagyok klasszikus line-up fetisiszta. Hozzáteszem, főleg azért, mert Mills hangjával semmilyen szempontból nem voltam kibékülve, de az is biztos, hogy Tony Harnell az abszolút kedvenc énekeseim közé tartozik. Nem szívesen mondok ilyesmit, hogy neki „itt a helye, és pont", mert nagyra értékelem egyéb projektjeit is (különösen a néhai, fájdalmasan alulértékelt Westworld zenekart), de az is biztos, hogy mindig is vele volt igazán jó a TNT. Annyira, hogy megosztó lemezeiket (Firefly, Transistor) talán még jobban is szeretem, mint a két reunion utáni anyagot. Nagyon vártuk tehát a bulit, amit a Tell No Tales album harmincéves jubileumával reklámoztak és vicceset bakizva az Intuitionnel konferáltak fel (sokat találgattuk, hogy vajon ki lehet az Úr Hangja brit akcentussal) – ezt Tony természetesen ki is javította az egyik konferansz alatt. Akárhogy is, klasszikusokra épült a show (plusz befért még két dal a My Religionről), a szülinapos nagylemez nagyrésze persze elhangzott, bár a címadó gyors tételt vélhetőleg Diesel Dahl enyhe berozsdásodása miatt hanyagolták (barátunk párszor elbaszta a beszámolást is az elején, ezért az egyik dalt csak harmadszorra sikerült elkezdeni).

Érdekes módon amúgy az egész zenekarra jellemző volt, hogy bár profin nyomták, valahogy kicsit szétesettnek tűnt az összkép, mintha nem nagyon próbálták volna össze a dolgot. Ez ugyanakkor nem volt zavaró, sőt, nagyon is emberi benyomást keltett, de tény, hogy nem ez volt pályafutásuk legfeszesebb koncertje. Mivel (ennek ellenére?) felvették a bulit egy későbbi DVD miatt, kíváncsi leszek, mennyit javítanak majd az itt elhangzottakon. Persze a játékba nem nagyon lehetett belekötni, az Uli Rothra egyre inkább hasonlító Ronnie Le Tekro „bolond tekerős" stílusából alaposan megkaptuk amit meg kell, és a fiatal basszer, illetve a billentyűs kolléga is kitett magáért úgy a hangszerkezelés, mint a vokálok terén. A TNT régen ugyebár híres volt a tonnányi gépi vokálról (elég megnézni-hallgatni a 2005-ös madridi bulit), ezúttal azonban minimálisan éltek ezzel az eszközzel, a nagyrészét az említett kollégák tolták a remek formát nyújtó Tony alá. Az ő énektémáinak némelyike eleve olyan elcseszetten nehéz, hogy 30 éve se lehetett könnyű élőben hozni őket, de a magasak 90 százalékát simán kitolta az arc. Emlékszem, mennyire elnézőek lettünk Ian Gillannel szemben, amikor 50 körül már nem ment a Child In Time, ugyanakkor pont az volt ezen a feszen az érdekes, hogy hasonló korú fasziknak manapság mennyire jól fekszenek a régi nóták is (Harnell mellett ott volt Vaughn vagy Matijevic, de akár Castronovót is ide vehetjük). Ez persze nem a jó Iannel szembeni kritika, hiszen ő a mai napig zseniális, de világosan látszik, hogy ma már tényleg az a legfontosabb, hogy koncerten mit nyújtasz. Egyszóval remek lezárása volt ennek az intenzív hétvégének a buli, remélem, felfedezzük majd magunkat a koncertfelvételen és más kiadványokon, hiszen valószínűleg nemcsak a TNT stábja kamerázott.

Fotó: Schurina Ottó