Shock!

Ez az a tribute lemez, amit képtelen lettem volna elsőre végighallgatni. Számos ismeretlen csapat mellett az új amerikai metalszíntér számomra meghatározó zenekarai közül ugyanis többen itt vannak, hogy a világ egykoron leghatalmasabb rockbandája előtt tisztelegjenek. A kíváncsiság tehát győzedelmeskedett a megszokott lineáris befogadási elven, és először a nagy kedvencek próbálkozásait vettem előre. Próbálkozásokat írok, mert hát...

Az Unearth a lemezes színvonalához képest itt meglehetősen alapra veszi az It's So Easy-t, a kétlábgép még jól indul, de a szám közepe kifejezetten ötlettelenre sikerült és hát az éneknél eléggé hallatszik, hogy a keverésre lehetett sok idő.

Azért amit a Dillinger Escape Plan a My Michelle-ben csinál, az van annyira jó, mint az új lemezes számaik többsége. Olyan mintha felszabdalták volna az eredetit, hogy aztán teljesen véletlenszerűen nyújtsanak el benne egyes részeket és száguldjanak végig másokon. Így van ez mindjárt a nyitó bontással, jó hosszú lett. Az alaptempó tekintetében aztán a hiperszonikus sebesség a mérvadó, ez nem meglepő, de a ritmusváltások azért ügyesek. A szólót megint darabokra vágták, néha leállnak benne, majd folytatják. Vicces kis darab, melyben a záró poén is a vágóasztal jelleget erősíti. Ezek után csak visszaugrottam az elejére, mely – így utólag bevallhatom – nagy hiba volt. Akárkik is legyenek a Zombie Apocalypse tagjai, ahhoz nem volt joguk amit a Welcome to the Jungle-lal csináltak. Metalcore klisékre dobálták rá és csordavokálozzák végig a szöveget. Borzasztó.

A Break The Silence-től a Night Train kicsit túl lassú lett, a gitárok kicsit túl blues-rockosak, a durva-tiszta ének felelgetése sem lett valami meggyőző. Ahogy az eredetiben zseniálisan visszajön, hogy "Loaded like..", na az itt teljesen tönkre lett téve, a záró szólót helyettesítő bugyutáskodás meg egyenesen vérlázító. Egy rossz tempóválasztási döntés és mehet a dolog a kukába. A Death By Stereo saját dolgai nekem bejönnek, és az egyszeri gánsz rajongó önkéntelenül is elmosolyodik a csörgőkígyó hangzáson, amiből ugye már ki is lehet találni, hogy Anything Goes. Vártam, hogy mi lesz ebből: nem sok jó. Az átirat itt is be lett lassítva, végeredményben pedig nem bűn rossz, de szívet melengetőnek sem nevezném.

A November Raintől rettegtem, amióta megláttam a számsorrendben, pláne, hogy a Time in Malta-tól sem hallottam előzetesen semmit. Be kell vallanom, hogy ez a mai napig sem változott... A zenekarneveket nézve azt hittem, hogy innen kezdve már nyugodt szívvel visszaállhatok a lineáris lejátszásra. Na ez az elv is csak egy számig érvényesült.

Az Eighteen Visions lassan kezd már kilógni a metalkór színtérről, sokkal több hasonlóságot mutatnak mondjuk a Backyard Babies-zel. A glames alapállás ellenére azért a Paradise City kicsit merész választásnak tűnt. A gáz módjára szivárgó szintitémát nem hagyják el, a szóló sincs annyira meggyalázva, a végén a C.O.C.-kiállásnak is van értelme. Átvitték a lécet. Az Every Time I Die utána sajnos túl komolyan vette a Used To Love Her-ben rejlő tábortűz-feelinget: az eredmény ennek megfelelően a természetes számok halmazán nem értékelhető. Fáj ilyet leírnom, de a God Forbid is eléggé összegányolt Out Ta Get Me-t adott ki a kezéből, és ha köteleznének rá, akkor sem tudnék sokkal többet írni a szösszenetükről. A Bleeding Through Rocket Queenje értelmetlen, egy rakás szar. A lemezt a számomra ismeretlen The Beautiful Mistake zárja az Estrangeddel.

Vessetek meg, de a hallottak után ehhez én már nem voltam elég bátor.