"Ma mazochista leszek!" - döntöttem emígy. A kritikára váró kupacból előbányásztam a fenti címet viselő cd-t, ami nem egy zenekart takar, hanem válogatást. Már a borító elandalított, nem is kommentálnám, pillogjatok ide. Szép, mi?... A kis segítség számomra, amit első belehallgatás után odabiggyesztettem a cím mellé egy szó volt, de az háromszor és NAGY BETŰKKEL. Három betűs szó ez. F-fel kezdődik és S a vége. A középső magánhangzót szerintem sejtitek.
Szóval ez egy válogatás, amin olyan zenekarok hallhatóak, amelyekről sosem hallottam. De szerintem sokan nem. Ráadásul nem ám políros stúdiófelvételeket kaptunk, hanem koncerten rögzített dalokat. Képzeljétek el. Ráadásul ez sem ám valami stúdiós bindzsizéssel átvarázsolt csoda, hanem ami felvevődik a keverőn, olyan zajosan, torzan, a zenészek pontatlanságával, hamisságával egyetemben. Ez még nem is lenne baj, ha a zenét lehetne élvezni valamennyire.
Az első dal a The Libertines-től származik, printyiprüntyi "izé", irtózatosan hamis énekessel. Utána azt hittem nagyanyáink slágere, a You Really Got Me jön, de nem, csak a The Lams nevű csodacsapat nyúlta le az egészet szinte. No, kicsit vadásztam infó után, hogy mi a tök lehet ez a retro zajongás, aztán kiderült, hogy azért ilyen retro, mert a hetvenes évekből való a felvétel. Fúdejó. Aztán mégsem. Máshol azt írják, hogy a legendás NME angol zenei szaklap felfedezettjei, illetve legjobban szeretett zenekarai hallgatók itt. Asszem. Pontos infóval nem bírok a kritika írásának pillanatában.
Van itt tizenkét kiváló brit zenekar, brit zenével, a legtöbbje rettentő hamis (nem csak az ének, hanem a gitár is), unalmas, idegesítő, hallgathatatlan, ultragagyi, a legtöbbje kb. olyan hangzással, mintha a diktafonomat lógattam volna be egy klubkoncerten. Jaj. És jaj ezerszer. Néha megértem miért olyanok az angolok, amilyenek. Többek között azért, mert ilyen zenéket hallgatnak és azt hiszik, ez jó.
Csakazértis adok rá pontot. Nullát. Nagyot.
