Shock!

Nem könnyű olyan tribute albumról írni, ahol sem az eredeti előadóról, sem a munkássága előtt tisztelgő művészekről nincs sok fogalmam. Szégyen, nem szégyen, a (kiadói szöveg szerint a „progresszív pop" alapjait lefektető) Steely Dan zenekar munkásságáról nem sokat tudok (bár rémlik, hogy pár éve jazz-prog-fusion-rajongó szomszédom mintha mutatott volna tőlük lemezt), de igazából a kortárs jazz-rock nagyjait sem különösebben kultiválom.

Semmi bajom ezzel a vonallal, csak érdeklődésem más stílusok felé irányul inkább, mint azt a kedves Olvasó talán már tudja (lássuk be, a jazz-rockba igazán beleásódni talán egy teljes élet alatt sem lehet igazán). Mindazonáltal meghajtom fejem a műfaj igényessége, zeneisége előtt és bizton állíthatom: objektíven nézve ami ezen a lemezen hallható, az több, mint kiváló muzsika. Ez a tisztelgő anyag tulajdonképpen nem más, mint egy 5 fős alkalmi zenekar és sztárvendégek örömzenélése, a laikus hallgató számára szinte hihetetlenül magas színvonalon. A döbbenetes pedig az egészben az, hogy ezek az arcok csuklóból rázzák ki ezt a zenélést, vérprofi módon, mégsem lélektelenül. Jeff Richman gitáros, Jimmy Haslip basszer, Peter Wolf billentyűs, Ernie Watts szaxofonos és Vinnie Colaiuta dobos neves zenészek ún."szakmai" körökben, boldog-boldogtalannal játszottak már Stingtől Pat Methenyn át Zappáig, tehát a felnőtt, érett, igényes (vagy Kiss Gábor kolléga kedvéért: punnyadt, puhapöcsű, toszadék), műfajok felett álló könnyűzene szerelmesei jól ismerik őket. Sőt, a jó Vinnie még a legutóbbi Megadeth albumot sem átallotta feldobolni! Élményszámba is megy a játéka!

A vendégzenészek (mind gitárosok) közül mindössze Steve Morse-ot, Steve Lukathert és Al Di Meolat ismerem, mindhármuk jellegzetes stílusa „átjön", de a többieknek (pl. Robben Ford, Mike Stern, Elliott Grandall stb.) sem kell szégyenkezniük: ők is hasonló kategóriát, korosztályt képviselnek, bármelyikük lehetne akár a Toto, akár a Deep Purple gitárosa is, ha máshogy alakul a rocktörténelem. És, ami nagyon fontos: mind a 10 dalban abszolút főszereplő a gitár, még akkor is, ha ez esetben távolról sem kemény rockról, hanem sokkal finomabb, még az AOR-nál is higgadtabb muzsikáról beszélünk. Rocknak persze ez is rock, sőt, szerintem egy elvetemült jazz-rajongó számára tán éppen hogy túl „kommersz", túl rockos lehet. Mivel azonban izgalmasan lüktetnek a ritmusok, ömlenek a gitárszólók, fel-felcsendül a borzongató Hammond, progosan ötletes és fordulatos a zene, a nyitottabb rockrajongóknak simán bejöhet ez a lemez. A szaxofontól sem kell megijedni, bár igaz, ami igaz, sokat „lágyít" a hangszer az összképen. Kellő fantáziával viszont jó kis riffeket képzelhetünk a megfelelő helyekre.

Szóval, lehet azzal jönni, hogy „a csőlátású metalos most meglepődött", de az igazság az, hogy én mindig is kedveltem az efféle jazzbe hajló muzsikákat. Háttérzenének el sem tudok képzelni ideálisabbat, de fülhallgatóval is nagy élmény lehet belemélyedni az ezernyi finomságba – ha pedig ilyen zene szólna a rádióban, lehet, nemcsak a hírek és a Kabarécsütörtök miatt kapcsolnám be a készüléket.