Shock!

Megint csak fogom a fejemet: Santana tribute lemez! Nálam! Csak valami tévedés lehet! Mivel azonban koncepció kísértetiesen hasonlít a Steely Dan előtt tisztelgő albumhoz (ugyanaz a kiadó, ugyanolyan a lemez kiállítása, az alkotógárdák között is vannak átfedések), amelyről szintén én emlékeztem meg, talán mégsem landolt rossz helyen.

Sőt, az igazsághoz hozzátartozik, hogy van is itthon két Santana bakelitem és bizony akadnak ezeken olyan nóták, amelyek egyenesen tetszenek.

A 70-es évekbeli Santana munkák között bizony igen kemény, hard rocknak is titulálható dalok is akadtak, ez annak idején annyira meglepett, hogy meglepetésemben meg is tartottam ezt a két lemezt, noha igen ritkán (=kb. soha) nem kerülnek elő. Az évek, évtizedek során azonban a jó Carlos túlságosan is beleborult a latino ill. slágeres irányba: a '98-99 körüli nagy visszatérése utáni számaitól, melyeket orrba-szájba nyomtak (nyomnak ma is) bulikon, rádióban stb., pl. kimondottan rosszul vagyok.

A gitárjáték önmagában pedig nem is túl nagy durranás, inkább az egzotikus jelleg lehet az, ami oly sokaknak bejön a Santana együttes muzsikájában, hiszen a latin zene nem kimondottan (elektromos) gitárközpontú és pont ezen hangszer domináns jelenlététől lesznek különlegesek Carlos bátyánk dalai. Objektíven szemlélve a dolgot és ezt a tisztelgő albumot hallgatva persze jó (sőt kiváló) zene ez, kellemes a háttérben, de rákoncentrálva kicsit azért lefáraszt, bepunnyaszt. Szívesen meghallgatom egy kocsmában, koncerten, táncos vagy nem táncos bulin, sőt, cikkírás céljából is (értsd: nem sajnálom a rá fordított időt, nem morgok magamban, hogy mi mindent hallgathattam volna ebben az 50 percben), de nem sok minden motivál arra, hogy kocsiban/otthoni hifiben magamtól is jól megküldjem.

Mindez persze csak ízlés kérdése: számomra ez a finoman jazzes, csak kicsit rockos latin zene csak simán szórakoztató, másnak pedig ennek hallatán pezsdül fel a vére, mint ahogy mi mondjuk a riffekre izgulunk rá. Vájt füleknek is nagy élmény lehet, legyél akár a rock, a jazz, a klasszikus zene vagy akár az igényes pop fanatikusa: a gitárosok (akik közül egyedül Vinnie Moore-t ismerem és Eric Johnsonról hallottam korábban, néhányan pedig a Steely Dan tribute-ről ismerősek) rendesen odateszik magukat, mesterüket bizony néha túl is szárnyalva; a háttérben pedig izgalmas dobjáték és finom Hammond-szőnyeg is gondoskodik a teljes ellazulásról. Kikezdhetetlen igényességű anyag, de elsősorban Santana rajongóknak és zenészeknek szól – nyilván az örömzenélésen kívül ez is volt a projekt célja.