Shock!

Hiába telítődött a prog metal piac az utóbbi években, a németek talán legismertebb prog metal bandája, a Vanden Plas továbbra is igazi különlegességnek számít. Egyrészt mert nem ontják magukból a lemezeket, tehát nem un rájuk az ember, másrészt pedig – Dream hatások ide vagy oda – sajátos, egyéni, markáns hangzásvilággal rendelkeznek.

Ha például azokra a projektekre gondolunk, amelyekben VP tagok vettek részt (Missa Mercuria, Section A, Consortium Project), megállapíthatjuk, hogy jelenlétük igencsak rányomta bélyegét ezekre a produkciókra. Ezek a zenék ugyanis nem kicsit „vandenplasosak", lehet tehát jönni azzal, hogy így Dream meg úgy Dream, a VP igenis saját stílussal rendelkezik, aki ismeri/szereti őket, nagyon is tisztában van ezzel, sőt, olyan véleménnyel is találkoztam már, hogy a VP muzsikája drímes témáival együtt egyenesen izgalmasabb, mint az eredeti manapság. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, hiszen teljesen más mindkettő, de az egyszer biztos, hogy a VP stílusa a jobb híján prog powernek nevezett műfaj igazi eszenciája. Súlyos, dallamos, technikás, tehát igazi heavy metal; ugyanakkor kifinomult, sokrétű, komplex, hangulatos, tehát a progresszívnek nevezett műfajok összes ismérvét felvonultatja. Szokták mondani (az okosok), hogy a csapat utóbbi két lemezével már nem hozta az „áttörést" (???) jelentő God Thing színvonalát, de szerény véleményem szerint ez butaság. Nagyon bele lehet borulni a Far Off Grace és különösen a Beyond Daylight dalaiba is (csupán kis időt kell adni nekik), az a tény pedig, hogy immáron 5 éve nem készült új VP album, pláne felfokozott izgalmat eredményez a Christ.O kézhezvételekor és első elindításakor.

És bizony, meg is szólal, aminek meg kell szólalnia: ami itt jó egy órában felvonul, az hamisítatlan és összetéveszthetetlen Vanden Plas-zenefolyam. A kórusos bevezető (hoppá, ez mintha újdonság lenne!) után berobbannak a megszokott muzsika elemei: a védjegyszerű, agresszív Lill-féle gitárhangzás; a kissé szikár, de gyomrozó és lélegzetelállítóan pontos, egyben játékos dobalap (ez az, amit jó értelemben vett germános precizitásnak nevezhetünk) és Günther Werno rengeteg hangszínt használó billentyűsoundja betölti a teret. Betölti bizony, a lemez ugyanis úgy szól, mint a vadállat – röfög, karmol, harap, vicsorog, leszedi a fejet; a rendszeresen beérkező melankolikus részek (idő bőven van ezekre az átlag 6-8 perces nótákban) és Andy Kuntz hangja pedig azok a tényezők, amelyek némileg finomítanak az összképen. Ez utóbbi sokak szemében a VP gyenge pontja, pedig Andynek sem hangterjedelmével, sem dallamérzékével nincs semmi gond. Jellegzetes, az igaz, elsőre talán szokni is kell ezt az enyhe orrhangot, de ha megszereti az ember, nem tud rá rosszat mondani. Elég meghallgatni, milyen királyul énekli a bónuszként feltett Gethsemane (Jesus Christ Superstar) feldolgozást – nem véletlen, hogy a teljes zenekar rendszeres résztvevője különféle rockoperák, musicalek színpadi megvalósításában (amennyire tudom, gyakorlatilag a színházi munkákból élnek – mi tagadás, megnéznék egyet, feltéve, hogy nem németül játsszák a darabokat). A jól ismert dalt természetesen legalább annyira „vandenplasosították", mint a Dokken és a Kansas nótát. Szenzációsan jó!

Nem kell persze aggódni a saját nóták miatt sem. Mint mondottam, ez egy zenefolyam, temérdek hallgatás kell hozzá és pont ez a jó: először ez a rész, később az a dallam tetszik meg az embernek, majd végül menthetetlenül magához láncolja a teljes lemez. Nem értek egyet azokkal, akik a dalközpontúságot hiányolják az utóbbi VP anyagokról, mert szerintem már a God Thing sem volt annyira „slágeres", könnyen befogadható, mint a Colour Temple debüt, amely kiváló anyag ugyan, de akkoriban a csapat markáns stílusa még nem forrott ki teljesen. Ott inkább afféle progos felhangoktól sem mentes dallamos metalról beszélhetünk, míg a God Thingen már a mai sound van jelen és a banda fejlődése véleményem szerint azóta is töretlen. Annyit pedig mindenképp elmondhatunk, hogy a mai Dreamnél dalközpontúbb ez a zene, hehe.

A sokak számára extrém dalhosszúságok ellenére is bele lehet kapaszkodni a dallamos refrénekbe, emlékezetes részekbe, de ez már-már közhelyszámba megy, ha hasonszőrű zenekarról beszélünk. Jó dallamok, végig ébren tartott figyelem, ámulatba ejtő virtuozitás – a prog power műfaj alapvető ismérvei, követelményei. Ezek a germánok pedig minden kétséget kizáróan a stílus legjobbjai, legnagyobbjai közé tartoznak. Mivel a jelenlevő szerencsések a mai napig beszélnek Vandenék 2000-es Summer Rock fesztiválos frenetikus koncertjéről, nagyon remélem, hogy az új lemez kapcsán is lesz rá alkalom, hogy élőben is láthassuk őket itthon vagy külföldön. Az igazi egy családias hangulatú klubbuli lenne, de állok elébe egy fesztiválfellépésnek is!