Shock!

Ez az a zenekar, amely a maga műfajában talán a legalulértékeltebb, és ha szigorúan vesszük, kizárólag ők maguk tehetnek róla. Persze, persze, kettőn áll a vásár – esetünkben a közönség a másik fél –, és az alulértékeltségnek is megvannak az árnyalatai: a Vanden Plas tagjai úgy terelgették a csapatukat, hogy ne lehessen egyszerűen rájuk fogni, hogy szimpla „progresszív zenekar". Ez a jelző egyébként is eléggé megkopott az elmúlt tíz-tizenöt évben, a műfajt képviselni szándékozó formációk sajnos nem sok izgalmat hoztak a „haladó/újító" irányba, rendre a '90-es évek elején-közepén felbukkanó bandák viszik a prímet még mindig, gondolok itt a Dre és Sym kezdetű zenekarokra. Ebben a kategóriában indult a Vanden Plas is annak idején, aztán az évek során elkormányozták magukat egy epikusabb, nagy lélegzetvétellel bejárható irányba, amely ugyan az emészthetőséget nem könnyítette meg, viszont a színvonalat nem adták alább német barátaink.

A Vanden Plas jellegzetességének két kulcsát emelem ki. Az egyik kétségtelenül Andy Kuntz orgánuma. Olyan hang, amelyet nem szoktam szeretni, de hát csak egy vagyok a halmazból ugye, egyedisége azonban elvitathatatlan. Hangjának sok árnyalata van, remekül tudja megjeleníteni a különféle hangulatokat, szépen simul bele a lágyabb részekbe drámai káoszból is, és ez a sokrétűség az, ami miatt akár azt is írhatnám, hogy tökéletes rockopera-torok az övé, ha nem idegenkednék annyira a rockoperáktól. A másik kulcs Günter Werno billentyűje, szimfonikus betétei. Nem csak a – mondjuk így – anyazenekarban mutatott játéka alapján, hanem az egyéb produkciókban elővezetett teljesítménye miatt is tartom nagyra a fickót: mindig tudja, melyik hangszínnel operáljon, milyen mértékben jelenjen meg a hangszere, vagy inkább szólama. Játsszon a Place Vendome lemezein, D.C. Cooper anyagain, díszítse a Pink Cream 69 zenéjét, David Readman szólóanyagait, mindenütt csodálatosan dekorálja a zenei környezetet.

A legújabb, kissé megjegyezhetetlen című Vanden Plas mű ezúttal sem kanyarodik vissza a szimpla megközelítésű, önálló dalokból gazdálkodó felfogáshoz. Az egész lemez egy – ahogy azt korábban írtuk – rockoperára épül, utóbbi történetét egy bizonyos Wolfgang Hohlbein alkotta, aki nem mellesleg eléggé menő író (43 millió eladott könyvvel büszkélkedhet), ugyanakkor a banda rajongója is. Ettől fogva a lemez fejezetekre bontható, még ha a klasszikus tíz dalból is áll össze az egész. Önmagában a stílus megszokott Vanden Plas, Stephan Lill szigorú riffjei sorakoznak a tesó, Andreas Lill meg-megtört ütemeire, ezt pedig gazdagon dúsítja a fentebb magasztalt Werno. Túlnyomórészt a középtempó uralkodik, de ezt azért nem kell mindenáron készpénznek venni, hiszen itt nem egyenes dalszerkezetek következnek egymás után, hanem komplex, a mondanivaló hangulatát támogató szerzemények. Egy biztos, speed metalt ezúttal sem kapunk. Az album első fele energikusabb muzsikát rejt, zenészeink kemény alapokra pakolták ötleteiket, a téma ugyanis ezt kívánta meg – ahogy a felvonás címe is mondja, Vérfürdő.

Az első nagyobb pihenő a negyedik-ötödik tételnél következik, ahol női ének is felbukkan, gazdag kórussal megtámogatva, innentől a második felvonás következik, a 2. Ösvény. Jellegét tekintve a zene nem változik, semmiben nem válik el az első szakasztól, marad vandenplasos, csak a tempó lesz visszafogottabb picivel. A lendület a hetedik, The King... tételnél tér vissza, itt kapunk egy kis hangzuhatagot a basszus- és a ritmusgitároktól, és egy refrén is formálódik a gazdagon hangszerelt harmóniákból. Megint meg kell dicsérnem Werno mestert, annyira szépen tolja a riffek közé a szinti finoman technós prüntyögését is, és ha mást nem is csinál a hallgató, csak a billentyűket követi, akkor meglesz a szabadidős elfoglaltság a következő pár hónapra. Ahány téma, annyi hangszín, annyi hangulatfestés, és nem túlzás azt mondanom, hogy a szólóit az alapok színezése simán felülmúlja, pedig a virtuóz és arányos magánszámai se jellegtelenek.

Természetesen rengetegszer meg kell hallgatni a Netherworldöt, hogy minden részletével tisztában legyünk, bár tapasztalatból tudjuk, hogy évek múltán is felbukkannak még új apróságok, de elmondható, hogy ezúttal Stephan Lill sem villog annyit, mint a korábbi lemezeken. Nem baj ez egyáltalán, van, ami pótolja ezt a tényt, ahogy azt korábban taglaltam, de muszáj volt megemlítenem. Amikor viszont egy gitárszóló következik, az felsőfokon szólal meg, érződik, hogy Lill ésszel teszi oda futamait. Ugyan a basszusgitár nem kap önálló szerepet sehol az albumon, de szépen kiemelték, minden időpillanatban hallható, nem támadja meg az a produceri betegség, amelynek során a bőgőt beledöngölik a nagy masszába, hogy csak nyomokban lehessen észrevenni, és csak búgásra kárhoztatták. Nem, itt Torsten Reichert tudja, érti a dolgát, mondhatnám, észrevétlenül hivalkodik, megejtő természetességgel kísér a háttérben, egyszerűen tetszetős, ahogy végigbrummogja a művet.

A történet folytatása 2015-ben várható, addig bőven van mit felfedezni ebben a fejezetben is. Kell neki néhány nekifutás, de ha megadjuk az albumnak a kellő figyelmet, remek hétvégéket szerez majd.