Na, a végén a Vanden Plas is a Frontiersnél kötött ki – talán azért, mert az Inside Outnál (amely a folyamatosan csődközeli állapotban leledző SPV-vel áll szoros kapcsolatban) biztosabb hátteret tudnak nyújtani az olaszok; talán azért, mert a kiadó azt elmúlt években amúgy is nyitott a progos muzsikák felé – valószínűleg mindkét feltevés megállja a helyét, de a lényeg úgyis az, hogy a csapat megint hallatott magáról.
Köztudott rólam, hogy abszolút pártolom a négy-ötévenkénti lemezmegjelentetést, tehát Andy Kuntzéknak sem rovom fel azt, hogy csak most jelentkeznek új anyaggal. Főleg, hogy a Vanden Plas már régóta beállt egy bizonyos szintre, ahonnan jottányit sem mozdulnak el sem hangzásilag, sem komponálásilag: a zenekart kb. fél hangból felismerheti még a kevésbé vájtfülű hallgató is.
Hogy ez jó-e avagy sem, arról oldalakat lehetne vitatkozni. Nyilván a szimpatizánsok engedékenyebbek, mint a csapatot (vagy a műfajt) csak felületesen ismerők és végső soron úgyis az előbbiek véleménye fog többet nyomni a latba. A későn bekapcsolódóknak viszont nem kell dilemmákkal küzdeniük, hol is kapjanak bele az életműbe, mert ezt lényegében bárhol, bármikor megtehetik: a maga igen magas szintjén a Vanden Plas lényegében nem tud hibázni. Régi szimpatizánsként tehát nekem sincs semmi gondom a lemezzel. Kicsit ugyan felhúztam a szemöldököm a második nótánál (Holes In The Sky), ahol pályafutásuk során először a srácok kissé túlzottan is drímesre vették a figurát (konkrétan a Pull Me Under köszön vissza elég durván), de végül is ha valami jó hasonlít valami jóra, azt miért kellene rossznak tartanunk? Amúgy is, az utolsó lemez ismertetőjében talán pont azt fejtegettem, hogy a Vanden Plas zenéje időnként még a nagy példaképénél (példakép nekik egyáltalán a kortárs Dream Theater?) is izgalmasabb tud lenni. Ez pont az Octavarium idején volt, szóval nem én lehettem az egyetlen, akinek ez eszébe jutott...
Mindenesetre nekem továbbra is baromira bejön ez a tipikus Vanden Plas hangzás azzal a gyomrozó dobsounddal, harapós gitárral és valóban az Awake-et idéző szintiszőnyegekkel. És, ehhez az összképhez hasonlót már hallottam fiatalabb zenekaroktól is – amit pedig akár egy egyszer is lenyúlnak, az bizony egyéni. Amitől szintén különleges ez a zene, az Andy Kuntz jellegzetes orrhangja, amellyel pofátlanul fogós dallamokat kreál, és amely viszont kellően nagy terjedelmű ahhoz, hogy időnként jól ki is eressze. Az ének és a zenéből áradó, pozitív értelemben vett patetikus hangulat és elegancia az, amelyek révén bezárul a kör és válik a gyanútlan hallgató menthetetlen Vanden Plas-hívővé – vagy menekül tőle fejvesztve. A németek persze nem árt, ha felkötik a gatyát, mert azt azért hozzáteszem, hogy a Dreyelands bemutatkozó anyaga egy hangyányival sem marad el a Seraphic Clockwork mögött...
