Shock!

Ahhoz képest, hogy annak idején a világ legnagyobb arénáiban nyomult éveken át, elég rég nem hallottunk Adrian Vandenbergről, aki a '80-as évek végétől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint egy évtizeden át David Coverdale legodaadóbb szövetségesének számított. 2003-ban aligha csak én lepődtem meg rajta, hogy kimaradt a nagy Whitesnake újjáalakulásból, hiszen David előtte tűzön-vízen át ragaszkodott hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy ennek elsősorban családi okai voltak – Adrian egyedül kényszerült nevelni a kislányát –, de egy ilyen arc esetében azért így is meglepő, hogy miért nem csinált semmi érdemlegeset zeneileg ennyi időn át. A lényeg persze annyi, hogy Vandenberg most megint itt van egy új csapattal, és a debütáló album alapján ma sem kell különösebben félteni.

Ez itt az az eset, amikor az emberben nem nagyon munkálhattak előzetes kételyek azt illetően, mi szerepel majd a lemezen. Adrian karrierje egyes szakaszaiban különböző mértékben ugyan, de mindig is a klasszikus, blues-alapú brit hard rock vonal híve és letéteményese volt, és mivel idén már a hatvanat tölti be, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem most fog elkezdeni dubsteppel vagy death metallal kísérletezni. Magyarán szólva a Moonkings lemeze pont olyan old school muzsikát rejt, amiből elég sok jelent már meg az elmúlt negyven év folyamán, de ha jól játsszák, ma is szívesen hallgatja az ember. Márpedig Vandenberg jól játssza, még ha ennyi idősen nyilván ő sem fogja már kiizzadni magából az új évezred Physical Graffittijét vagy 1987-jét.

Természetesen nem véletlenül utaltam pont a Led Zeppelinre meg a Whitesnake-re: ha meghallgatod az album első két dalát, a húzós tempóra épülő Lust And Liest és a nagyon – igazság szerint épp az illendőség határain egyensúlyozó módon – zepes Close To You-t, meg mondjuk valamelyik balladát, tökéletes képet kapsz róla, mivel is szolgál 2014-ben Adrian. Az egy rutinos öreg róka minden tapasztalatával megírt darabokba bajosan lehet belekötni, ráadásul Jan Hoving személyében Vandenberg igazi kincset talált énekesfronton: nagy terjedelmű, kiművelt torokkal megáldott frontembert, akinek előadásából ugyanakkor a karcos tónus sem hiányzik. Hallgasd csak meg az Out Of Reach című lírában, ahogy játszik a hangokkal, valóban érzi a műfaj lényegét. A hatásai persze letagadhatatlanok Planttől Coverdale-ig, a tónusa pedig néhol szinte kísértetiesen idézi meg egy későbbi brit hard rock kiválóság, a Thunder frontemberét, Danny Bowes-t, de ez nem baj.

A fentieknek köszönhetően bármikor szívesen hallgatom a lemezt, azt azonban nem akarom elhallgatni, hogy a dalok tekintetében nincsenek különösebben kiugró darabok, netán kvázi-slágerek, inkább egyvégtében jó az album. Ez nem feltétlenül baj, mivel lefelé sincsenek kilengések, de hosszabb távon azért egyetlen csapatnak sem válik javára, ha nincs legalább két-három kiugróan karakteres szerzeménye. Egyből feltűnő például, hogy a lemez végére amolyan kvázi-bónuszként feltett, Covi mester által felénekelt, eredetileg '89-es Sailing Ships mostani átgondolása teljesen egyértelműen magasabb osztályban játszik a friss daraboknál. A refrénnél némi modern rádiórockos ízt sem nélkülöző, nagyívű Breathing ballada vagy a lendületes, szintén ragadós kórusú Line Of Fire iránya jó megfejtést jelenthet a jövőre nézve. Az elvárható módon ízléses gitárjáték mellett muszáj külön méltatnom Vandenberg hangszerelési rafinériáját, mert ha más vonalon nem is, e tekintetben mindenképpen csúcskategóriás anyagról beszélünk. Még a többször bevetett vonósok is leheletfinoman, mindenféle görcsösség nélkül illeszkednek az összképbe, ráadásul a hangzás is csodaszép. Itt aztán biztosan nem dobgéppel dolgoztak...

Kellemesen hallgatható, sok erénnyel rendelkező album a Moonkings, noha valami hiányzik belőle ahhoz, hogy évek múlva klasszikusként emlegessük. De ez mondjuk az újkori Whitesnake művekről is elmondható.