Shock!

Valahol vicces, hogy a Venomon még lassan három és fél évtizeddel a Welcome To Hell után is képesek szenvedélyesen vitatkozni az emberek, pedig ez a helyzet. Az most más kérdés, hogy ma már nem a háttérideológia jelenti a viták fő tárgyát, hanem az, hogy vajon komolyan lehet-e/kell-e venni ezt az egészet, avagy sem, de összességében ez is elég jól mutatja a helyzetet: ezért vagy azért, de Cronos mester mellett ma sem lehet szó nélkül elmenni. Én a magam részéről egyébként nem nagyon értem, hogyan képes valaki 2015-ben befeszülni a Venomon. Nyilvánvaló, hogy milliószámra születnek ennél szélsőségesebb, izgalmasabb, pallérozottabb muzsikák a színtéren, de ettől még simán van létjogosultsága a triónak. Főleg, hogy a frissen kiadott From The Very Depths – a tizennegyedik soralbum ezen a néven – kifejezetten jól sikerült.

Az új album éppúgy abszolút békebeli jellegű anyag, mint mondjuk a legutóbbi Fallen Angels, a különbség annyi, hogy annál egyértelműen izmosabb. És amikor azt mondom, „békebeli", természetesen nem azt értem alatta, hogy Cronos valami higgadt megközelítésű, letisztult anyaggal jelentkezett, hiszen ilyesmiről hálistennek szó sincs. Sokkal inkább arra a kellemes, otthonos hangulatra gondolok, ami hatalmába keríti az embert, amikor elindítja a lemezt. Arra hasonlít ez az érzés, mint amikor összefutsz egy haverral a múltból, akivel lehet, hogy évek óta nem beszéltetek, de ugyanúgy megvan a közös hullámhossz, mint a régi szép időkben. Ma már talán nem tudtok egymásnak sok újat mondani, de a klasszikus sztorikat még akkor is jó vele feleleveníteni, ha egyébként mindketten kívülről fújjátok az összes szakállas történetet. És lehet, hogy másnap már nem feltétlenül lenne kedved megint leülni vele pár sörre, de azért tudod: néhány hónap múlva megint ugyanolyan szórakoztató lesz a dolog.

Na, hát valami ilyesmi ez az új Venom-lemez is. Globálisan nézve nem nevezném különösebben kiugrónak, újszerűnek meg aztán pláne nem, főleg, mivel ahogy az angolszász mondás is tartja, öreg kutyának nem lehet új trükköket tanítani – de az az igazság, hogy nem is kell. Az újkori Venom mércéjével mérve ez egy kimondottan szórakoztató album, ami természetesen ízig-vérig, minden egyes pillanatában száz százalékosan venomos: primkó, vad, agresszív, sörgőzös zúzda kicsit archaikusan, faragatlanul, mindenféle cizellálás nélkül, pontosan úgy, ahogy azt megszoktuk, sőt, elvárjuk tőlük. És mivel Cronos, illetve aktuális társai, Stuart „La Rage" Dixon gitáros, illetve Danny „Danté" Needham dobos ezúttal több ütős dalt szállítottak le, mint például legutóbb, hallgattatja is magát elég rendesen.

A venomosság persze nem azt jelenti, hogy ez a lemez ugyanolyan, mint mondjuk a legutóbbi: összességében határozottan zúzósabb, feszesebb, direktebb ez a mostani tizenkét dal plusz két intró, mint a Fallen Angels. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a képletet, néhol kifejezetten olyanok a számok, mintha egy még durvább, bárdolatlanabb, sátánista Motörhead játszaná őket. Ahol persze nincs se Mikkey Dee, se Phil Campbell, de mégis teljesen rendszerben van minden, egy pillanatra sem támad hiányérzete a hallgatónak. A címadó és a The Death Of Rock'N'Roll kimondottan ütős nyitókettőse mellett az elsőként megismert Long Haired Punks vagy a Grinding Teeth is ezt az iskolát képviseli, de természetesen akadnak igazi középtempós Venom-zúzdák is, mint például a Crucified, az Evil Law vagy a szintén roppant impozáns Smoke. Utóbbiban a címhez illően szétkent, ízesebb riffek is felbukkannak az obligát betonozás mellett, Cronos mester pedig még óvatosan néhány dallamosabb bömböléssel is megpróbálkozik. És tényleg tök jó az egész. Meg persze írtak köztes mezsgyén haladó darabokat is, mint a nagyon jellegzetes Stigmata Satanas vagy a modernebb szabású Mephistopheles, sőt, az érzetében némi epikusságot is rejtő Wings Of Valkyrie is teljesen meggyőzőre sikeredett.

Needham dobjai talán szólhatnának kissé testesebben, de a gitárok súlya impozáns, és Cronos jellegzetes fakezű basszustémái, illetve szögletes, mogorva üvöltözése is a régi, szóval ha szereted a Venomot, garantáltan tetszeni fog a From The Very Depths. Ahogy írtam, ez az anyag szerintem mindenképpen kerekebb az előzőnél, üresjáratból is kevesebb akad rajta – csak azért vonok le tőlük fél pontot az egyébként teljesen indokoltnak tűnő nyolcasból, mert megint túlhúzzák a műsort (majdnem 52 perces az album), és így egyvégtében hallgatva kicsit elfárad a lemez a végére. De ettől függetlenül talán a Resurrection óta nem tetszett annyira Venom-mű, mint ez, pedig ott még a nemrég Budapestet is megjárt Mantas gitározott Cronos oldalán.