A Verbo Nero egy olasz black metal csapat, 1998-ban alakultak, majd sok tagcsere után a remek Chaoswave gitárosa, Henrik Rangstrup is kikötött náluk egy időre, majd ő rájött, hogy nem ez az ő zenéje. 2005-ben stabilizálódott a felállás, bár ezen EP feljátszása után otthagyta őket Sandro, a dobos. De már megtalálták az utódját.
|
megjelenés:
2006 |
|
kiadó:
szerzői kiadás |
|
pontszám:
3 /10 Szerinted hány pont?
|
Mielőtt átmennénk teleregénybe, essen szó a zenéről. Az enyhén szólva vérszegény hangzású EP (totálisan aránytalan hangszerek, billentyű hátul, dob elöl kopácsol folyamatosan, meg a károgás is az előtérbe került, mindezt bután zsezsegő gitárokkal körítették) öt nótát tartalmaz, a black metal atmoszférikusabb (lightosabb) ágából.
A zene gyors, a dobos folyamatosan varrógépnek nézi felszerelését (bár elég összevissza kattog szegény), mikor néha lelassulnak és rájönnek, hogy zenélni kellene, nem csak sikálni a gitárt, akkor szétesik az egész produkció. Olykor hegedűt is hallhatunk a nótákban, ami enyhén szólva disszonáns, illetve mondjuk ki: hamis minden, ami csak létezik. A második dalban károgónk énekelni próbál, ami még hamisabb, mint a hangszerek. Az utolsó nótában aztán a leghamisabb minden. Tyű. Ők azt hiszem, fennkölten epikusnak szánták mindezt, ám ez inkább elviselhetetlen a fül számára. Megalkották ők is a zenei káoszt. Wow.
Egyébként nem lenne olyan vészes a zene, ha tudnának zenélni a srácok, akkor valahova az újkori Dimmu-vonalra lehetne helyezni őket, csak sokkal kevesebb ötlettel és monumentalitással. Meg hát illene megtanulni a billentyűsökön megszólaltatott nagyzenekari elemek használatát, mert az bizony elég gyerekes, amit itt művelnek. Az, hogy ennyire külön életet élnek a vonósok és a gitártéma, hmm... A borítón pedig az ördög maga mutogatja a sejhaját... Vagy valami ilyesmi.
Hosszú, epikus, unalmas. Ami tetszett: maga a cd fekete alul is. Ennyi...
