Shock!

Igazság szerint emlékeztem is a VolumeFeederre, meg nem is. Halványan rémlett ugyan, hogy talán valami sludge/thrash/groove metal egyvelegben utaztak a dél-alföldiek, de ennél többet nem tudtam felidézni. Ez pedig két dolgot jelentett: egyrészt elég régen találkozhattunk már utoljára, másrészt pedig annyira vacakul azért tutira nem művelték a dolgukat, ha legalább ennyi megmaradt bennem. Visszapillantva az archívumunkba, be is igazolódott: utoljára 2013-ban adtak ki egy EP-t, azóta meg jobbára csend honolt a hódmezővásárhelyi tájon, persze, nem csoda: Jaksa Robi ugye hat hosszú éven át Farkas Zotya mögött küzdött az Ektomorfban, és amikor tavalyelőtt vége szakadt a kalandnak, szépen vissza is tért egykori társaihoz. Így aztán bőven-bőven megérett az idő arra, hogy a trió a hallgatóságra szabadítsa első nagylemezét.

Amiből a korábban azért a mélyben végig meglévő sludge-osabb elemeket elég rendesen kigyomlálták, nagyban felerősödött viszont az egész móka thrash jellege, mégpedig leginkább a Metallica/Machine Head-vonalról, amit helyenként feloldanak néhány jól irányzott groove-val, vagy éppen Black Label Society-s megoldásokkal. Így aztán a tíztételes anyag kellően változatos, kapásból elkezdve a rendkívül szépen megszólaló, instrumentális-akusztikus Aries nyitányára érkező, annak még az emlékét is cafatokra tépő Soul Eaterrel, ami az egész album legeltaláltabb, mintegy összefoglaló szerzeménye: a thrashreszelést az arra ellenpólusként érkező dallamos refrén oldja fel, hogy végül a Pantera gőzhengere hajtson át rajtunk. A Failure Ride is hasonló vonalon mozog, sőt, ennek talán még könnyebben fogható a refrénje, Balázs Imre énekes/gitáros pedig nagyszerűen hozza a dallamokat.

Ahogy a banda indulása óta folyamatosan, Hetfield bácsiék szelleme tényleg mindvégig itt kísért, leginkább vegytisztán talán a négyes Castigatedben (talán nem véletlen ez volt a beharangozó tétel), de a hangulat – és szerencsére a színvonal is – ezt követően is egységes marad, legyen szó bár az engesztelhetetlen dühvel pofánkba mászó Phobocracyről, vagy épp a zárásban billentyűsökkel is megtámogatott Wolves & Sheepről. Egyedül a Hope Dies Last tetszik kevésbé, ennél mind a szöveget, mind a zenei megvalósítást kicsit iskolás jellegűnek tartom. Azonban az, amit Robi a Death Dance végén, a groove metalos I Amben, vagy épp a sepulturás acsarkodást nagyívű refrénnel megfejelő, és abból újfent Panterába váltó Bleed The Machine-ben ledobol, az rendkívül tetszetős. Természetesen nemcsak őt jó hallgatni, hanem Drahota Gergő nagy egészbe szépen belesimuló, azt azonban masszívan teltebbé tevő basszusjátékát is, a legütősebb azonban mégiscsak Imi nagyszerű ritmusjátéka – az ilyesmi tényleg párját ritkítja a magyar palettán.

Annyit mondhatok, a vásárhelyi hármas zenéjében valóban ott lángol a tűz, amit nem csak a lemez címében jelenítettek meg, hanem a borítón is elrejtettek a három tüzes állatövi jegy – kos, oroszlán, nyilas – szimbólumán keresztül. Ez bizony bivalyerős nyolcas, idáig az év legerősebb hazai anyaga.