A kedves olvasó az alább látható pontszám miatt most már biztosan úgy gondolja, hogy végérvényesen elmehetett az eszem, hiszen ilyen sok nagyra értékelt albummal már jó ideje nem futhatott össze, mint amennyivel 2017-ben. De hát mit lehet tenni, ha ebben az évben csak úgy ömlenek ránk a legszuperebb megjelenések? A finn Von Hertzen tesók legfrissebb albuma is jó ideje várólistán volt nálam, hiszen az előzményeket ismerve nem is lehetett ez másképp. Hazájuk hivatalos listáinak élbolyában tanyázó lemezeik sem véletlenül kerültek oda, ahová kerültek, és nem túlzok azzal sem, ha igényes munkáikat gondolkodás nélkül a legszínvonalasabbak között tartom számon a skandináv pszichedelikus és progresszív mezőnyben.
A sors úgy rendelte – pontosabban teljes egészében rajtam múlt –, hogy igazából a tavalyelőtti New Day Rising volt a belépőm a zenekar különleges világába, amelyet jól alul is értékeltem anno, s amelynek hatására aztán szépen fel is kutattam a korábbi lemezeket is, hogy aztán később beléjük is szerelmesedjek. A mély gondolatiságú szerzemények mellett természetesen az organikus, telt hangszerelés, de legfőképpen Kie, Mikko és Jonne embertelenül fogós és kimagasló színvonalú énekdallamai fogtak meg igazán, amelyekkel a mai napig sem vagyok képes betelni. Aki például akarata ellenére állandó időhiánnyal küszködik, de mégis szívesen és komolyabban összeismerkedne a csapattal, annak tudnám javasolni első lépésben az olyan tételeket, mint amilyen például a megmagyarázhatatlan vokálokkal telepakolt, kibontogatós Voices In Our Heads a 2011-es Stars Alignedról, vagy ugyanerről a szintén zseni Gloria. Esetleg a tizenegy éve kiadott Approach feledhetetlen darabja, az Open Water Stormy Weather, vagy akár a bemutatkozó lemez Devil Of A Girlje, és még sorolhatnám...
Hálistennek az új lemezen is követik a jól bevált hagyományokat: ugyanúgy végletekig kidolgozott többszólamú énekdallamok, parádés hangszerelés és csúcskategóriás, védjegyszerű szerzemények jellemzik a War Is Overt. A tavalyelőtti anyag megszólalása talán kicsit szellősebb is volt az addig megszokottnál, több volt az akusztikus és a half-clean hangszínekre állított gitár, azonban az új album megint csak a korábbi éra vastagabb, kontúrosabb soundjával rendelkezik, ami természetesen nagyon jót is tesz ezeknek az alapvetően zsigerből született daloknak. Bár ezúttal a némileg az elektronikába is belekóstoló billentyűk is elég komoly szerepet kaptak, ám valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégsem befolyásolják semennyire az alapvetően koszos, természetes hangzást. Jó példa erre a tizenkét perces nyitó címadó, amelyben majdnem minden ott rejlik, amiről ez a zenekar szól, és ha valakit ez a nóta elsőre nem kenyerez le, annak talán nem is érdemes tovább ismerkedni velük. Pedig hát van itt minden: hippikorszak, space rock, progrock, pszichedelia és méregerős zenei ötletek, amelyeket nem csoda, hogy csaknem negyed óráig bontogatnak kifele.
Az előzőhöz képest némileg halványabb fénnyel pislákoló To The End Of The World pedig úgy indul, akár egy Queens Of The Stone Age-dal, de itt leginkább arra lettem figyelmes, hogy végre egy olyan lemezt hallgatok, ahol nem a második nóta a legerősebb. A Live-ot idéző módon zsigeri The Arsonist, a Mikko sajátos dallamait felvonultató Jerusalem, valamint a pozitívabb hangulatú Frozen Butterflies már sokkal meggyőzőbbek, szemben az anyag közepére helyezett Who Are You-val és Blindsighttal, amelyek inkább hosszabb távú ismerkedés után fedik fel titkaikat. Aztán a Long Lost Sailor vibráló ritmusaival gyakorlatilag fel is pofozzák a Muse-t, hiszen ez a dal összességében sokkal vagányabb és földközelibb, mint amilyen az angolok olykor megalomániába forduló, hasonló produkciójából szinte bármi. A többdimenziós, terjengősebb Beyond The Storm pedig olyan, mintha egyenesen a Love Remains The Same lemezről maradt volna le.
Aki olyan igényes rockzenét művelő csapatokon edzette anno a hallójáratait, mint mondjuk a King's X (Mikko hangszíne nem kicsi rokonságban áll Ty Taboréval), a Coheed And Cambria, a vokálokban szintén nagyon erős Spock's Beard, a Galactic Cowboys, a The Tea Party és társaik (ja, és persze mindezek nagy részének legfőbb inspirációja: a The Beatles), kizárt, hogy csalódjon a Von Hertzen Brothersben. Jó lenne, ha Magyarországon legalább annyian ismernék őket, mint egy finn falucska összlakossága.
Hozzászólások