Bár az első két Silent Force lemezt nagyon szeretem, a csapat későbbi munkái kissé már laposabbak, és az utólag megismert The Sygnet lemezről sem rémlik, hogy elájultam volna. Nem dobtam tehát rögtön hátast Alex Beyrodt gitáros újabb projektjének hírétől, és valahogy még afelett is átsiklottam, hogy a Rainbow/Malmsteen vonalú csapat énekese nem más lesz, mint nagy kedvencem, David Readman, a Pink Cream 69 pacsirtája.
Egyszóval későn ébredtem, de amikor már mindenhonnan azt hallottam, mennyire jó lemezt készített a Mat Sinner bőgőssel (Alex régi „bűntársa"), Mel Gaynor dobossal (Simple Minds – WTF?!) és a német színtéren session-billentyűsként jól ismert Jimmy Kresic-csel kiegészült páros, csak utánajártam már a dolgoknak. Ezt követően pedig ahogy az lenni szokott, vertem a fejem a falba, hogy hol is járt eddig az agyam. Nem maradtam le ugyan semmiről, mert végülis itt a cikk, de azért bosszantó, hogy az év egyik nagy dobását (mert bár 2008-as megjelenés, de decemberi lévén, nyugodtan kezelhetjük idei lemezként) már hónapokkal korábban is megismer(tet)hettem volna. Műfajában pedig a legjobb lemez évek óta és ez nem vicc.
Rainbow/Malmsteen, mondottuk volt fentebb, és valóban: a második, Desperate Heart c. dal egyenesen olyan, mintha a Bent Out Of Shape hasoncímű nótáját összekevertük volna Yngwie Making Love-jával – még Readman dallamai is Göran Edmant idézik, persze lehet, hogy csak a két énekes hasonló gyökerei-hatásai miatt érezni így. Mert David lényegében semmi egyebet nem tesz hozzá a muzsikához, mint saját világát, ami ebben az esetben nagyon is sokat ad hozzá az egyébként sem bárgyú összképhez. Szóval az egyszer biztos, hogy baromira nem görcsölt rá senki a dologra – akármilyen precízen is vannak összerakva a dalok, érződik rajta egyfajta spontán jelleg: összerakták, amijük van, aztán hadd szóljon. Nem kell tehát meglepődni, ha Pink Creames énektémák köszönnek vissza – pont ettől lesz igazán izgalmas a mix. Olvastam már olyan véleményt is, miszerint Alex barátunk felesleges tekerésekkel nyújtja el a nótákat, a Malmsteen-párhuzam láttán elszörnyedőket mindenképp meg kell nyugtatnom: a megközelítés ezer százalékosan dalközpontú és az Eclipse-Fire & Ice-érát sem véletlenül hoztam fel az előbb, ugyanis a svéd Maestro slágeresebb szerzeményei jellemzőek hatásként. Alex ugyan felrakott egy instru nótát a lemez végére (Enter My World Of Darkness), de az is inkább jelzésértékű, hogy tudna ő többet is virgázni, ha akarna. De nem akar, abszolút átengedi a terepet David dallamainak, melyeket a Dream Of Edenben nem átallott Doogie White-éival kiegészíteni, hogy a Rainbow feeling teljes legyen.
Persze nem kell nélkülöznünk a Blackmore-os fikcsiket sem, amelyekből természetesen ellő jópárat, halld Angels Will Cry (ennek Liar-feelingje is van, hogy megint Malmsteent emlegessük), a Spewing Lies nyitása (itt azért egy jóféle Lynch-riffet is kapunk arcba a Gates Of Babylon feeling mellé), Kingdom Of The Blind (ráadásul itt a refrén totál PC - zseniális!), de szinte minden dalban ott kísért a Nagymester. Jimmy Kresic ízlésesen alapozza meg mindezt Hammondjával és Moogjaival, de a vendégként feltűnő Richard Andersson részeit sem kell nagyítóval keresnünk. Mel Gaynorról pedig legyen elég annyi, hogy fekete – van is húzása a ritmusoknak, nem is értem, a fickó miért csak most, közel az 50-hez keveredett a keményebb zenék környékére. Nagy kár, hogy valószínűleg csak néhány kisebb német klubban láthatja majd a közönség ezt a formációt – hát bizony nem kicsit irigylem ezen szerencsés arcokat...
Ez, kérem tisztelettel, hibátlan csúcsteljesítmény, Rainbow-metalban etalon a következő évekre nézve – akármi legyen is Nikolo Kotzev, a Doogie White-féle Cornerstone, a Thundersteel-felállással újjáalakult Riot vagy akár maga Malmsteen következő lépése. Ez utóbbi esetében van egy újabb tuti tippem az énekes személyére...
Hozzászólások