Emlékszik még valaki a Voodoo Hillre? Nem lepődnék meg, ha nemleges lenne a válasz, elvégre hiába énekelt a projekt két lemezén Glenn Hughes, ezek közül a második, a Wild Seed Of Mother Earth is jószerivel még egy másik világban, 2004-ben jelent meg. Bevallom, kicsit meglepetésként is értek az első hírek nyáron a készülő harmadik nekifutásról. Nem állítom, hogy az azóta eltelt időben elfeledkeztem a bandáról, mert néha még ma is rendszeresen azon kapom magam, hogy mondjuk a Sensitive Mant dúdolgatom az első albumról, de eszembe sem jutott, hogy valaha is feléled még a formáció. Aztán láss csodát, mégis összejött a dolog.
Ha esetleg most hallanád először a nevet, azt azért érdemes tudnod, hogy Hughes itt inkább csak nevét és hangját adja a dalokhoz – nem mintha ez kevés lenne, sőt! –, a Voodoo Hill ugyanis sokkal inkább Dario Mollo gyermeke. Utóbbi egy kiváló olasz gitáros/dalszerző/stúdiós szakember, aki többek között Tony Martinnal is készített pár elég jó albumot, és úgy alapvetően is kiváló érzéke van a klasszikus, epikus hard rockhoz. Hughes ugyanakkor állítólag lényegesen jobban belefolyt a Waterfall munkálataiba, mint az első két nekifutásnál. Ha így is történt, a stílus alapvetően nem módosult, és mivel az előző anyagok is tök jól sikerültek, azt sem mondanám, hogy minőségi ugrást eredményezett a zenében a mester dalszerzésben megnövekedett szerepe. Vagyis ez itt „csak" a harmadik Voodoo Hill-lemez a sorban, és kész.
Őszintén szólva betegesen és zsigerileg vonzódom mindenhez, amit Glenn énekel, így természetesen ugyanolyan szívesen hallgatom a Waterfallt, mint az elsőt vagy a Wild Seedet. Sőt, ha mondhatok ilyet, azért is kellemes szólni hagyni ezt az anyagot, mert némiképp más közegben hallhatjuk rajta ezt a ma is megalázóan zseniális orgánumot, mint általában. Ennek oka annyi, hogy ugyan Mollo stílusa is old school hard rock, de mégis kilóg Hughes funkos-soulos-bluesos elemekkel gazdagon megfűszerezett alapközegéből, amelytől nemhogy szólóban nem szokott elszakadni, hanem még a Black Country Communionben és a California Breedben is vastagon ezt az irányt hozta, legfeljebb kicsit más hangsúlyokkal. Nem akarom azt mondani, hogy Dario világa ezekhez képest kifinomultabb, mert talán sokan félreértenék, de tény, hogy Mollo lágyabb, melodikusabb dalokat ír, ahol a '70-es évek jammelős ösztönrockjával egyenrangú szerepet kapnak a '80-as évek epikusabb, monumentálisabb ízei is. Glenn pedig természetesen ebben a világban is otthon érzi magát.
A nyitó All That Remains mindjárt tökéletesen példázza is ezt: érzés szintjén itt is akad némi Deep Purple, mégis inkább klasszikus dallamos hard rock a játék neve, de valahol a nóta dallamvilága is rokon az említett Sensitive Manével. Később ezt az iskolát képviseli például a Sunflower is. A The Wellben, az Evil Thingben vagy az Eldoradóban mintha Martin-korszakos Sabbath-riffek élednének újjá szintén hardrockos közegben, a Rattle Snake Bone fémes heavy bluest hoz, a címadó pedig amolyan monumentális fél-ballada elvágyódó érzésvilággal, briliánsan megfogalmazott dallamokkal. És nekem speciel külön tetszik, hogy ezek mellett akadnak kevésbé nyilvánvaló darabok, ízek is. Ilyen például az érdekes, egyszerre hagyományőrző és modern hangszerelési megoldásokkal színesített Underneath And Down Below különleges, szállós hangulatú eposza, netán a Karma Go, ahol mai elektro-effektek simulnak a klasszikusan felkarcolt, húsos riffekhez, mégis tök gördülékeny az egész, és cseppet sem hat erőltetetten.
Nem nevezném klasszikus értékű nekifutásnak a Waterfallt, de az biztos, hogy roppant igényes, elképesztően sok apró finomságot rejtő anyagról beszélünk, amely ráadásul szenzációsan jól is szól. Igazán kiugró csúcspontok nincsenek, inkább egységesen erős album ez, amit a profi, részletgazdag hangszerelés, Mollo míves gitárszólói és természetesen Hughes továbbra is ezerpontos hangja miatt garantáltan ugyanúgy elő lehet majd szedni évek múlva is, mint az első két albumot. Ha klasszikus hard rockra vágysz, amelyben a felszín alatt ugyanakkor jóval több rejlik a megszokott, kellemesen patinás paneleknél, bátran merem ajánlani.
Hozzászólások