Örök 10-es listámon igen előkelő helyen szerepel a W.A.S.P. Crimson Idol lemeze, Blackie Lawless (mi lehet vajon a fiú igazi neve?) első, saját maga által rockoperának hívott, komoly mondanivalójú konceptalbuma.
Sok W.A.S.P. szimpatizáns számára az a mű a csapat igazi mélypontja, de az igazság az, hogy nekem annyira bejön a zenekar sötétebb, komolyabb (hadd kockáztassam meg a kifejezést: intelligensebb) oldala, hogy azt sem bánnám, ha a 89-es Headless Children anyaggal kezdődött volna a történetük. Az említett lemezen ugye nem kisebb Hammond-guru, mint Ken Hensley gyötörte a billentyűs hangszereket, és ez a sűrű Hammondos hangszerelés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra menthetetlenül beleszeressek az "érettebb" W.A.S.P. muzsikájába. Igaz, ami igaz, léggitározásra keresve sem lehet jobb anyagot találni, mint az ugyancsak hibátlan egyes lemez; de akárhogy is, ebben az ökölrázós, lázadó, szexista primkó-metal műfajban csak azt az egyetlen albumot tudták ilyen tökéletesen megcsinálni.
A további ezirányú kísérletek bizony nem voltak híján gyengébb pillanatoknak sem: a Last Command még korrekt anyag, de a hármas Inside The Electric Circus már sápadtabb egy fokkal; az ehhez a vonalhoz erőltetetten visszatérni kívánó 99-es Helldorado meg egyenesen unalmas. Nem is beszélve elődjéről, az elektro-indusztriális hatású, akkoriban tetőző Manson-őrületet meglovagolni kívánó Kill Fuck Die-ról, amely csak szimplán rossz (igaz, élő, lecsupaszított verzióban azok a dalok is hengereltek - ennyit arról, mennyit tesz hozzá az elektronika a zenéhez)... Ellenben a "komoly" W.A.S.P. lemezek, a már említett Headless Children, a 95-ös Still Not Black Enough, illetve az ehhez a stílushoz szerencsésen visszataláló Unholy Terror és a legutóbbi Dying For The World kiváló lemezek. Utóbbi kettő ráadásul konceptalbum, persze a Crimson Idolt egyik sem múlja felül.
Nem is lehet, gondolná az ember: az a sodró lendületű, zseniális dallamokkal teli, szenzációsan felépített dalfüzér etalon a zenekar történetében, de úgy általában véve a metal klasszikusok között is. Blackie azonban, örök maximalistaként, úgy gondolta, megpróbálja túlszárnyalni saját magát is, és két részes konceptlemezt készít. Remek ötlet, gondoltam az első hírek hallatán, csak rajta, mutassa meg, hogy még a Crimson Idolra is rá tud tenni egy lapáttal! Sajnos azonban, az új anyagot hallgatva azt kell mondanom, mindez nemigen sikerült. Na nem mintha rossz lenne a Neon God első része, mert itt vannak a komplex dalszerkezetek, a tipikusan Blackie-s dallamok, a vastag Hammond-szőnyegek a háttérben, az eszement dobpörgetések Frankie Banalitól és Stet Howlandtől, amelyeket, mint a banda védjegyeit, nem lehet nem szeretni. De sajnos a végső mérleg az, hogy (tisztán a zenei oldalt nézve, mert a történeten még nem rágtam át magam) Blackie elkészítette a Crimson idol felhigított, elnyújtott, erőtlen második részét. Helyenként ugyanazokat az ott és akkor már elsütött témákat puffogtatja, és ahogy hallgatom a lemezt, rá kell jöjjek, hogy pont a lendület hiányzik a számokból: mintha barátunk tényleg egy kissé túlzásba vitte volna a monumentalitást. Mert jól indul az anyag, és mint mondottam volt, minden a helyén van, aminek a helyén kell lenni, de az egész nem áll úgy össze egy gyilkos kerek egésszé, mint a Crimson Idol esetében. És tessék, máris azon kell, kapjam magam, hogy "bezzegezek", holott ki nem állhatom az olyan lemezismertetőket, amelyben a "jó, jó, de a ... album volt az igazi"-típusú dumákat löki a szakavatott kritikus...
Nem tehetek azonban mást, mert írás közben ezt érzem. Remélem, hogy idővel megbánom ezt a kissé nyersebb hangvételt és év végén a teljes Neon God opusz ott fog díszelegni a 20-as listám élbolyában. Kicsit ezért is biggyesztek egy nyolcast a megfelelő helyre, mintegy a megelőlegezett bizalom zálogaként és mert tényleg nagyon tisztelem Blackie mester munkásságát és elkötelezettségét.
