Shock!

Jeff Scott Soto azon előadók közé tartozik, akiknek még azt is elnézzük, ha egyértelműen pénzért vagy kiadói ukázra vállalnak el egy projektet. Egyrészt bármibe kezdjen is a jó Jeff, 110 százalékosan beleadja szívét-lelkét, másfelől pedig tudja ő nagyon jól, hogy akármennyire is megvalósítja önmagát, legtöbben akkor szeretjük igazán, amikor régi énjéhez tér vissza.

Miért is mondom mindezt? Nos, azért, mert ez a W.E.T. formáció teljesen nyilvánvalóan Jeff egy, a Frontiers kiadóval kötött kompromisszumának eredménye: „oké", mondták Nápolyban, „kiadjuk a kísérletezős szólólemezedet, de akkor legközelebb egy full tradicionális albumon fogsz énekelni". És lőn: a sokak gyomrát (köztük az enyémet) megfekvő, tiszta popzenét tartalmazó Beautiful Mess után itt egy anyag, ami már-már kínosan kiszámítható módon idézi Soto '90-es évek eleji klasszikus munkáit, úgyis mint az Eyes, a Takara és az egyes Talisman.

Apropó, Talisman: ezen bandánál is tervben volt egy új album, amely Marcel Jacob basszerzseni halála miatt már soha nem fog megvalósulni, de ezen a W.E.T. anyagon pont hogy még játszik szegény Marcel (a beharangozó klipben legalábbis szerepelt) – már csak ezért is érdemes foglalkozni az anyaggal, lévén ez a srác egyik utolsó munkája. Igaz, súlyos funky groove-ok és virtuóz basszusfutamok itt nincsenek, de az első két Talismanon sem volt túltengés ilyesmiből... Szóval az eddig már bárki kitalálhatta, hogy a W.E.T. „T" betűje a Talismant jelenti – mi van a másik kettővel? Nem titok: a projekt másik felét (kétharmadát) a Work Of Art gitáros Robert Säll és az Eclipse multihangszerese, Erik Martensson alkotják – mindketten svéd illetőségűek és bandáikkal szintén a Frontiers istállót erősítik. A két skandináv csapat nagy szakértője nem lévén (épp a W.E.T.-tel egyidőben kaptam meg egy Eclipse lemezt is, amely felületesen hallgatva is jóféle), de a svéd dallamérzék ismerőjeként és nagy rajongójaként azt mondhatom: itt minden a helyén van, meglepetés-csalódás-félreértés kizárt és akármennyire is egy tervezőasztalon, illetve laboratóriumi körülmények között születtek a dalok (még a soundot is arcpirítóan 1991-esre lőtték be!), a muzsika egyszerűen ellenállhatatlan és non-stop hallgattatja magát!

Már a lemezelőzetes One Love kliptől eldobtam az agyam (persze nem a megvalósítástól, mert az elég „magyaros" lett, hanem a zenétől), de a teljes lemezen 12 tételen át tart ugyanaz a dallamorgia. Sok okosságot nem lehet és nem is kell hozzáfűzni a dologhoz: a fent említett klasszikusok (Eyes, Takara, Talisman) és a Prism-Translation anyagok után ez is behelyezhető a sorba – esetleg pont a soha el nem készült JSS-Journey lemez helyett (a záró monumentális AOR-csoda Catch Me If I Fall-ra például simán rámondanám, hogy ahhoz készült). Bár igaz ami igaz, ez nem annyira AOR, sokkal inkább a nagyon-nagyon lájtos dallamos metal (a kissé „puhány" megszólalás miatt) és a hard rock határán egyensúlyozó valami, de lényeg a lényeg: Soto dallamai mesteriek, hangja pedig húsz évvel ezelőtti fényében tündököl.

Persze zenei finomságok is akadnak bőven, halld például a nyitó Invincible finom Malmsteenes utalásait középtájt vagy a Bad Medicine-re és Whitesnake-re történő kikacsintásokat a Put Your Money Where The Mouth Is-ben (amúgy is a kedvencem a lemezről), de az Is This Love/Just Between Us-feelingű One Day At A Time is remekül sikerült. De a Just Go indítása is full Whitesnake, majd egy tipikusan Sotós verzét kapunk az arcunkba, a középrész a szólóval pedig majdhogynem maidenes – szóval, hiába éri el a játékidő az 56 percet, egy pillanatig nem lehet unatkozni! Ebben a műfajban azt szerettem meg nagyon, hogy először a fogóssága miatt hallgatja sokat az ember, aztán előjönnek a rafinált zenei megoldások, végül pedig – akár évekkel később – teljesen beleszeret az ember. Azt hiszem, a W.E.T. „sorsa" is ez lesz: nálam legalábbis biztos lesz mindig egy biztonsági másolat a kocsiban! Már csak a non-metal utasok miatt is – egyszer életükben legalább halljanak valami normális zenét is.