Shock!

A finn progmetalosok nagyon belehúztak az utóbbi pár évben. Valljuk be, a korábban főleg true metal, gótikus, operás-szimfonikus-folkos és halálhörgős (műfajukban persze első osztályú) bandákat ontó színtérre nemigen volt jellemző ez a kevésbé populáris, tehát exporttermékként kevéssé alkalmazható stílus.

A valószínűleg rég földbeállt, dreames vizeken evező Tunnelvision, a Lethal/Sanvoisenes húrokat pengető Malpractice és a poweresebb, szikárabb, progos témákkal diszkrétebben bánó Manitou után most már azonban a Wingdom nevét is jegyezni leszünk kénytelenek. A semmiből előbukkant, de azért jó hátszéllel rendelkező csapat ugyanis az említettekkel bizony egy lapon említhető minőségi produkciót tett le az asztalra.

A hátszelet nem más, mint a Strato énekese, Timo Kotipelto biztosította, aki fantáziát látott a bandában, bizalmat szavazott nekik és leszerződtette őket saját kiadójához (gondolom, a hazai kiadást intézhette Timo, mert Finnországon kívül már a Piet Sielck-féle Dockyard1 gondozza az albumot). Érdekes, hogy a zenekar egyetlen nem finn tagja nem más, mint a Rhapsody basszereként megismert Alessandro Lotta, aki úgy látszik, megelégelte a mediterrán éghajlatot és miután kikerült eredeti bandájából, a finnekhez igazolt. Amiatt, hogy Lotta és Kotipelto neve óhatatlanul is Strato és Rhapsody asszociációkat generál, nem kell ám megijedni azoknak, akik rosszul vannak a két sztárbanda zenéjétől – ez itt nem speed metal, még csak nem is szimfonikus, a Wingdom stílusának az égvilágon semmi köze a metal legpopulárisabb, bombasztikus elemekben tobzódó ágához. Még akkor se, ha Mikko Harkin billentyűs a Sonata Arctica tagja volt korábban. Amit itt hallunk, az sokkal inkább rokon a Masterplan, a Thunderstone (nocsak, még egy honfitárs), netán a kevéssé ismert, de kiváló svéd Platitude világával.

Mit is jelent ez? Hát azt, hogy a progresszív metal elemek nem dominánsak, hanem inkább színesítik, izgalmasabbá teszik a muzsikát, egyszersmind ízelítőt adnak a zenészek nem mindennapi kvalitásaiból: itt egy kis bonyolítás, ott egy villantós szóló, amott kicsit elszabadul a szinti, mégse hiszem, hogy a „prog" jelzőtől ódzkodó metalosoknak fejfájást okoznának a dalok. Csupán egy kis időt kell szánni az anyagra és garantáltan beérik – már első körben feltűnik ugyanis, hogy ezek a finnek „tudnak valamit". Jómagam először elégedetten nyugtáztam, hogy milyen jó kis ismeretlen banda kellemes zenével, aztán úgy ötödszörre észrevettem, hogy szívesen hallgatom a lemezt magamtól is, majd végképp „megvett magának" a Wingdom. Most is épp készülök felállni, hogy újra elindítsam a CD-t (épp véget ért ugyanis). Tíz kiváló dal, egy gyakorlatilag hibátlan, tökéletes felépítésű lemez. Minden további szó csak felesleges rizsa.

Szerintem senki ne habozzon, aki szereti a jó dallamokat, a jó énekeseket (Sami Asp igazi északi heroikus énekhang, kell-e ennél többet mondanom?), a virtuóz, de korántsem villogó hangszereseket, az igényes, rétegzett hangszerelést és úgy általában a progmetal melodikusabb fajtáját. Hasonló stílusban utazni kívánó magyar zenekarok pedig mindenképp hallgassák meg ezt a lemezt! Ugyanis a Wingdom a kinti huszad-harmincadvonalba tartozik – amíg nem született ilyen szintű zene a műhelyben, kéretik a próbaterem zárt ajtója mögött próbálkozni.