Shock!

A Zero Hour zenekart irányító Tipton testvérek (Jasun gitáros és Troy basszer) valószínűleg Jeff Waters babérjaira kívánnak törni. Jó úton is haladnak efelé, ugyanis új lemezükön megint új az énekes. Ezzel már a harmadikat fogyasztják, ami 4 lemez alatt nem kis teljesítmény. A hallgató persze ezzel is csak jól jár, hiszen egyrészt megismerhet tehetséges arcokat, másrészt, mivel mindhárom srác tök más karakter, a változatosság is gyönyörködtet. Milyen is tehát az új srác? Az első két lemezen szerepelt Erik Rosvold ugye a Dio-iskola kitűnő tanulója volt; a tavalyi Fragile Mindon szerepelt Fred Marshall kissé szerényebb adottságokkal bírt, de jó, kissé Warrel Dane-es hanggal rendelkezett; a Power Of Omens-ből érkezett Chris Salinas pedig a Tate/Alder-stílusú klasszikus prog metal éneklés híve. Van egy 98-as Power Of Omens lemezem, amelyen hallatszik ugyan, mennyire nagy terjedelmű hanggal áldotta meg a sors Christ, de akkoriban nem nagyon tudott még bánni vele: a zenéből semmi más nem maradt meg számomra, csak a feleslegesen szétsikoltozott témák.

Mostanára azonban „megszelídült" a srác, és a Tiptonok keze alatt olyan teljesítménnyel rukkolt elő, hogy ihaj. A kevesebb tehát néha több, de bizony még így sem spórol a magasakkal, a hajlításokkal, fent említett példaképeinek jól ismert figuráival. Miatta is döbbenetes a Fates Warning hangulat az első nóta leállós középrészében (ráadásul Face The Fear a címe, hehehe, ez ám a kikacsintás), de érdekes módon most mintha amúgy is több lenne a FW hatás: az instrumentális átvezető Embrace például kísértetiesen Matheos-os, de az I Am Here-ről is azonnal a FW ugrik be (egyébként amit Chris ebben a lírai tételben művel, az teljesen kész). Persze Tiptonék nincsenek rászorulva arra, hogy mestereiktől nyúljanak, hiszen a Zero Hour stílusa markáns, karakteres és bizony teljesen egyedi. Nem nagyon tudok hirtelen senkit (a Spiral Architectet leszámítva, de hát ők elvileg már nem léteznek), aki ennyire meggyőzően művelné ezt a full beteg, széttördelt, ultrakomplex, témahalmozós, a szó szoros értelmében véve matekos prog metal muzsikát. Ráadásul a zene rendelkezik azzal a fontos tulajdonsággal, hogy végig leköti az ember figyelmét és kellően fogós is ahhoz, hogy újra és újra felmerüljön az igény, hogy hallgassuk. Teljesen rá lehet kattanni és megunhatatlan századszorra is! És ami nagyon fontos: stílusuk jellegzetes, a témákra ismeretlenül is rávágja az ember, hogy ez a Zero Hour!

Maga a banda fontos állomásnak tarthatja a lemezt, hiszen azt már rég elsüthették volna, hogy öndefiniáló, Zero Hour című számot rakjanak lemezre, de valamiért ezt csak most tették meg. Bizony jól tették, ez a viszonylag rövid instrumentális dal mindent elmond róluk, bár nem jobban, mint bármelyik másik. Nagyon jó adottsága még a csapatnak, hogy úgymond „tudja, hol a határ": a lemezhossz éppen ideális és a legbrutálisabb terjedelmű tételeket is éppen csak addig húzzák, amíg az kibírható és élvezhető. Mindig akkor fejezik be, amikor kell, tehát akármennyire is kattantak, nem viszik túlzásba az agymenést, a hangok szaporítását, ennek megfelelően a komplexitás nem megy az élvezhetőség rovására. Na nem mintha a prog metal rajongókat úgy általában zavarná a túlzott összetettség, de tudni kell: ez a zene még a Dream Theater felől közelítve is túl sűrű, túl tömény tud lenni. Nekem mindenesetre top 5-ös anyag idén, jövőre pedig mindenképpen be kell szereznem Jasun szólólemezeit, a fickó ugyanis egy zseni, tessék csak meghallgatni az mp3-makat a zerohourweb.com-on...