Shock!

Még világosban értünk haza a késő őszi ködbe burkolózott erdei sétából, amely szinte semmi másnál nem vezethette volna fel tökéletesebben az elkövetkezendő kora esti programot. Ilyenkor a friss levegőn átfázott ember a kellemes elfáradás után csurig feltöltődve elhelyezkedik a kanapén, miután felkészíti a terepet a megfelelő hangulat megteremtéséhez: gyertya meggyújtva, vörösborhoz a pohár odakészítve, a szürkület és a teljes sötétség közötti óra álmos fényeit megszűrő redőny félig leeresztve... És végül utolsó mozzanatként, friss Opeth-DVD benyom, hangerő felteker, rituálé indul.

Mert hogyan is lehetne másképp jellemezni egy Opeth-hangversenyt, amelyet minden egyes alkalommal szertartás-szerűen, precízen kidolgozva tálal elénk ez a nagyszerű zenekar, akik ráadásul a tavaly májusi denveri ceremóniát egy minden tekintetben misztikus helyszínen rögzítettek. A coloradói nagyváros közelében található, elképesztő, vörösen izzó sziklák közé beékelt Red Rocks Amfiteátrum nem véletlenül érdemelte ki a legendás elnevezést, hiszen már az 1900-as évek elején is rendeztek előadásokat ezen a helyszínen, majd a '40-es években lezajlott hivatalos megnyitó után szinte minden valamire való művész a tiszteletét tette a ma már tízezer embert is befogadni képes nyitott koncertteremben. A lelátó melletti, különleges dőlésszögben elhelyezkedő sziklaóriások már önmagukban is impozáns és félelmetes látványt nyújtanak, amelyek legtekintélyesebbike szerepel is a DVD borítóján a zenekari tagok kőből faragott portréival. Utóbbi megoldás persze elég egyértelmű főhajtás a Deep Purple In Rockjának Mount Rushmore-ihlette koncepciója előtt.

A helyszínről és annak egyedi akusztikájáról egyébként Geddy Lee is elismerően nyilatkozott, aki nem csupán Amerika, hanem az egész földkerekség egyik leggyönyörűbb koncerthelyszínének nevezte, amit természetesen a Rush harmincadik évfordulós turnéja is érintett. A „Titánok Kertjében" (ami eredetileg az „Angyalok Kertje" nevet viselte) már csak e tények miatt is kötelező volt felléptetni az Opeth-et, és a pazarul rögzített végeredmény gyakorlatilag nem is hagy semmi kívánnivalót maga után. A felvételeket készítő The Deka Brothers a leglényegtelenebbnek tűnő pillanatokat is nagyszerűen harmonizálta össze a muzsikával, hogy cseppet se unatkozzon a néző, a Watershednél segédkező David Castillo pedig tökéletes koncerthangzást varázsolt össze. Pedig hát az Opeth stúdiólemezeinek szintjét azért nem egyszerű feladat élőben is visszaadni...

Az est programjába sem lehet igazán belekötni, bár a hosszúra nyújtott dalokból csupán tíz darab került itt terítékre, ami épphogy bele is fért másfél órácskába. Ám a szőrősszívű Opeth-rajongóknak még így is biztosan lesz hiányérzetük, ugyanis a közmegegyezés szerinti legzseniálisabb klasszikokról (Still Life és Blackwater Park) például egyetlen árva szerzemény sem képviselteti magát itt. Van viszont elsöprő erejű Demon Of The Fall az immár húsz éve megjelent My Arms, Your Hearse-ről, amivel élőben még mindig oda tudnak pörkölni rendesen, és szerencsére Mikael Åkerfeldt egyik kedvenc tétele, a Deliverance tanítanivalóan kibontakozó címadója is helyet kapott itt, ami után valószínűleg mindenki elégedetten battyogott hazafelé a koncertről. A műsort egyébként megpróbálták úgy összeválogatni, hogy mindegyik újabb keletű anyagról képviseltesse magát egy-egy szerzemény, így a Ghost Reveriestől kezdődően egészen a tavalyelőtti Sorceressig mutatnak be különböző momentumokat. Utóbbiról kivételesen három tétel is elhangzik (Sorceress, The Wilde Flowers, Era), és szerencsére a Watershed egyik legelképesztőbb monstrumát, a Heir Apparentet is elővezetik, amire aztán tényleg nincsenek szavak. A Pale Communionről én mondjuk jobban örültem volna egy Goblinnak, vagy egy Eternal Rain Will Come-nak, mint a Cusp Of Eternitynek, azonban a Heritage-en szereplő The Devil's Orchard a lehető legjobb választás volt, ahogyan a Damnation gyönyörűséges tétele, az In My Time Of Need is.

A hangulat természetesen ezúttal is topon van: Mikael humoros megjegyzései és a mondatok közötti hatásszünetei a zenekar előadásainak szerves részét jelentik, arról nem is beszélve, hogy a régi rajongók is elégedetten dőlhetnek hátra, mivel még a jól bejáratott hörgés is tökéletesen működik nála. Bár azért annyit megjegyeznék, hogy a DVD hangbeállításainál nem mindegyik opció nyújt maximális élvezetet, mert néha a vokális oldal leheletnyit elnyomja a muzsikát, ami egy idő után zavaró lehet. Ezt leszámítva ez egy profi módon összerakott cucc, ami minden Opeth-rajongónak kötelező darab.