Shock!

2004 márciusában sikerült egy tizenöt perces beszélgetést leszervezni Dimebag Darrell-lel. Izgatottan ültem a telefon mellett, hiszen a gitárosok között az egyik legnagyobb kedvencemmel beszélhettem, ráadásul olyasvalakivel, akinek a zenéjével együtt nőttem fel, együtt váltam felnőtté. Akkor még nem sejtettem - hogy is sejthettem volna -, hogy mennyire nehéz lesz újra végighallgatni ezt az interjút ugyanannak az évnek a decemberében.

Fontosabb számodra a Damageplan mint a Pantera volt annak legsikeresebb időszakában?

Nos, a Pantera volt mindenem, és annak idején Vinnie-vel úgy terveztük, ez lesz az amit életünk végéig csinálni fogunk. Persze az is tény, hogy folyamatosan forgott már akkor is a fejemben mindenféle más amit csinálni szeretnék, de mindketten folyamatosan igyekeztünk tudatosítani a többiekben, hogy bármi mással is próbálkoznánk, a Pantera lesz számunkra a legfontosabb, az, amit százötven százalékos erőbedobással csinálunk, örökké. Aztán egyszer csak Phil elment, hogy csinálja a saját dolgait, és egy szó nélkül ott hagyott engem a porban. És azzal, hogy engem ott hagyott, otthagyta a bandát is. Tehát a Pantera volt ugyan mindig is az első számú, legfontosabb zenekarom, a helyzet úgy hozta, hogy már a Damageplan az. Tehát nincs többé Pantera, az első és legfontosabb számomra most már a Damageplan. És nagyon fontos, hogy nekiinduljunk és megrugdaljuk a rajongók seggét is, hogy tudatosítsuk bennük, itt vagyunk és nem hagyjuk őket magukra.

Az új csapat indításával kapcsolatban mi volt a legnehezebb feladat? Megtalálni a zenészeket, esetleg a dalok megírása...?

Azt hiszem, maga az újrakezdés, az a rohadt szégyenletes tény, hogy a Panterába ölt mérhetetlen munka és energia után megint mindent a legelejéről kell kezdenünk felépíteni. Tehát igazából az volt nagyon kemény munka, hogy egy teljesen új rendszert kellett teljesen működőképessé tenni és megalapozni. A zenészeket egyébként tényleg nem volt egyszerű megtalálni, de a zene megírása egyáltalán nem volt nehéz. Ez ugyanis még mindig a szívünkből jött.

Gondoltátok volna, hogy ez az "újrakezdő" album egyenesen a Billboard sikerlistáján nyit majd, közvetlenül a megjelenése után?

Azt biztosan tudtuk, hogy jó munkát végeztünk, tényleg beleadtunk apait-anyait a munkába. És most úgy tűnik, megérte, mivel tényleg jól megy a lemez és a rajongók is kifejezetten pozitívan fogadták. Szóval, azt hiszem, tényleg elkezdődött az a bizonyos seggberugdosás.

Most, hogy elkészült, mi az a legelső dolog ami eszedbe jut, ha a Damageplan albumra gondolsz?

Egyértelműen a lemez címe ugrik be, az Újra Megtalált Erő. Mint ahogy mondtam, újra kellett kezdenünk mindent, de valahogy mégis más volt minden mint a Pantera esetében, ami egy nagyszerű dolog volt, de a végefelé már csomó viharfelhőt húztunk magunk után azzal a zenekarral. Most, hogy ez a része elmúlt, a nyűg lekerült a hátamról, a rossz dolgoknak vége, tiszta lappal indulhatunk a Damageplan színeiben, és annyi kárt (damage) fogunk okozni, amennyit csak lehet, ezt megígérem.

Szeretsz egyébként saját zenédről beszélni, vagy ez csak egy szükséges rossz amivel ki kell szolgálnod a médiát?

Igen, szeretek, hiszen nagyon büszke vagyok arra amit elértem vele.

Volt egyébként valami terved a Damageplan lemez zenei irányát illetően, vagy továbbra is csak jött a zene belőled és alakította saját magát?

Nos, megfordult a fejünkben, hogy mivel ez egy új zenekar lesz, más tagokkal és névvel, tényleg változtatnunk kellene a hangzásunkon vagy a dalszerkezeteinken. El is kezdtünk komolyan foglalkozni azzal, hogy szisztematikusan végignézzük, miben hogy érdemes változtatni... Másféle riffekkel kísérleteztem, újabb erősítőket és kütyüket próbálgattam ki. Vinnie is átment ugyanezen: másfajta dobtémák, másfajta dobcuccok... De aztán rá kellett jönnünk, bármilyen cuccon is játszunk, bármit is tervezünk előre, ugyanúgy felismerhetően Vinnie Paul és Dimebag volt a végeredmény. És ezt bizony hallani lehet a Damageplan lemezen is. Tudod, ez olyan, mintha mondjuk Alex Van Halen egy tök új zenekarban kezdene játszani, abból se lehetne kiirtani a Van Halenes elemeket. Ahogy jammelgettünk, rá kellett jönnünk, hogy ugyanilyen jammelésekből származtak azok a jellegzetességek, azok a dalok, amiket a rajongók megszerettek tőlünk. Így hát ez egy olyan dolog amiből nem szállhattunk ki.

Tehát akkor teljesen elégedett vagy a lemezzel és a hangzással is...

Tökéletesen. Tény, hogy nem akartuk feltétlenül lemásolni a Pantera hangzását, ezért próbáltunk a felvétel körülményei terén is váltani, más módszereket alkalmazni. Például sokkal lazábban vettük a felvételeket, nem volt minden annyira feszes és kigondolt, hagytunk csomó helyet a slamposságnak, a kosznak is. A végeredménnyel pedig azt hiszem, mindannyian nagyon elégedettek vagyunk, és már baromira várjuk, hogy a következő lemezen dolgozhassunk.

A szövegeket ki írta? Némelyikük nagyon odamondós...

Azok, bizony. Egyébként Pat írta őket.

A cd borítójával direkt az egyszerűségre törekedtetek?

Nos, a borítóképet nagyon seggberúgósra terveztük, de a többi sajnos kicsit azon múlt, hogy mivel mégiscsak egy új név vagyunk, a kiadó ennyi teret hagyott nekünk, ennyit kellett kihasználnunk. Remélem, mielőbb elérjük a kibaszott platinát és akkor már lesz elég helyünk és időnk, valamint ráhatásunk a borító többi részére is a következő alkalommal. Most sajnos csak ennyi jutott, nem a mi döntésünk volt.

Philről nem is tudsz semmit? Teljesen elvesztettétek a kapcsolatot?

Nos, ő volt az aki 2002. november 9-én úgy döntött, hogy nem hajlandó többé kommunikálni velünk. Ez volt az ő döntése, és valamilyen oknál fogva nem is volt folytatása a dolognak. Az az igazán sajnálatos, hogy soha nem éreztük, hogy valami igazán nagy baj lenne közöttünk, amire fel kellett volna figyelnünk. Nagyon remélem, hogy az új bandájával nem azt csinálja amit a Panterával. Azóta sem hallottam felőle, pedig a kezdeti időkben mindent megpróbáltunk, hogy legalább tisztázzuk, mit akar a Panterával. Konferenciahívásokat kezdeményeztünk meg ilyesmi, de semmire nem volt hajlandó reagálni. És mindez nagyon fájdalmas volt azután, hogy annyi mindenen átmentünk együtt. Amikor már azt hittük, minden olyan biztosan áll a lábán mint egy kőszikla... És úgy látszik, néha az emberek túlságosan is sokat változnak. Egyet mondhatok, én még mindig ugyanaz a fickó vagyok aki akkor voltam, és a tesóm is ugyanilyen, erre épül most a Damageplan.

Amikor először gitárt fogtál a kezedbe, kiknek a hatására tetted?

A legelső inspirációm Ace Frehley volt a KISS-ből. Aztán jött Randy Rhoads, Eddie Van Halen, Tony Iommi... Szóval, főleg a régisulis gitárosok.

Az első gitárodra emlékszel még?

Naná, hiszen még mindig megvan. Egy Les Paul másolat, amelyet Ace Frehley akkori gitárjáról koppintottak. Annak idején gyakran lógtam a suliból, hogy Kiss tagnak öltözve hadonásszak rajta.

Az első saját koncertedre hogyan emlékszel vissza?

Ó igen, (nevetgél) nagyszerű volt. Rögtön tudtam, hogy innentől csakis ezt akarom csinálni. Mindegy, mit és hogyan tudtam akkor játszani, ebben az egyben biztos voltam.

Akartál más egyéb is lenni gyerekkorodban mint zenész?

Nos, azt hiszem, legelőször gonosz kannibál akartam lenni. Aztán a bringázás kötött le, de miután jó párat estem, édesapám megvette nekem az említett gitárt, onnantól meg tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni.

Vinnie-vel milyen tesók voltatok?

Nagyon jó tesók voltunk. Sokfelé látom, hogy a gyerekek pont az ellenkezőjét csinálják vagy szeretik mint a testvérük, de nálunk ez mindig pont máshogy volt, állandóan egyféle dolgokra vágytunk, egyfelé járt az agyunk. Mindketten nagyon hamar rájöttünk, hogy zenélni akarunk, meg seggeket rugdalni. Sokkal inkább elválaszthatatlan barátok vagyunk, mint csupán testvérek. Még a jammelés közben is érezni, mennyire vértestvéri szinten van ez az egész. Szinten mindent együtt csinálunk egyébként is.

Civil munkád vagy képzettséged nem is volt soha?

(nevet) Végülis, gitártanárként is működtem olykor, ezt nevezhetjük munkának. Húsz dollárt kértem egy óráért és volt egy tonna tanítványom, így tudtam "túlélni" a korai időket. Akkoriban még nem túlzottan jött be pénzügyileg az, hogy zenekarban zenéltem. Olyan száz dollárjaim voltak egy hétre, abból kellett valahogy kibírnom.

Hülye kérdés, de miért kezdted el anno vörösre és lilára festeni a szakálladat?

(nevet) Már az is vicces, miért kezdtem a szakállamat növeszteni. Amikor fiatal srácként egyáltalán elkezdett valami nőni a képemen, kipróbáltam, meddig tudom megnöveszteni. Akkor mondtam valakinek, hogy ha képes vagyok elérni a két hüvelyknyi hosszúságot, befestem lilára. Aztán bang, bejött, és festhettem be. Elsőre csak viccnek indult a dolog, aztán kezdtek az emberek ez alapján beazonosítani, és amolyan védjeggyé vált. Szóval, a festés szinte egyidős a szakállnövesztési képességemmel. Hülyülés volt a kezdetben, aztán mire felocsúdtam, már mindenki elvárta tőlem, így hát ilyen maradt.

Ha nem a saját zenédet csinálod, miket hallgatsz mostanában?

Ó, sok mindenfélét hallgatok, David Allan Coe-től és Merle Haggardtól (amerikai county gitárosok) kezdve Steely Danen keresztül olyan klasszikus, súlyos dolgokig mint a Black Sabbath, Kiss, Van Halen, Iron Maiden, a Priest. Meg néha amolyan hangulatzenéket is hallgatok, elszállósakat, mint például a King's X.

Anno a Pantera videók legendásak voltak a hatalmas party-jeleneteikről. Ez most sincs másképp a Damageplannel, vagy azóta lehiggadtatok kissé?

Nos, erre is igaz, hogy Vinnie és én sosem változunk... Még mindig szét tudjuk bulizni az agyunkat, és ráadásul most van még két tökéletes partnerünk ehhez. Ha igazán megnézed, a Pantera időkben is Vinnie meg én voltunk a királyok a bulizásban, Phil és Rex többször választották azt, hogy a koncert után szép lassan elpárologtak. Most viszont teljesen egyértelmű, hogy a Damageplan mind a négy tagját hasonló elvek vezérlik mindenben: jókat akarunk zenélni és jól akarjuk érezni magunkat. Ha majd kijön egy Damageplan videó, megláthatod, ki vitte tovább a bulizós hangulatot: itt négy olyan fickó szabadult egymásra akik imádják egymás társaságát és nagyon jól érzik magukat együtt. Oké, elsősorban a zenéről kell, hogy szóljon egy zenekar, de ha egyszer mindannyian élvezzük a bulizást is, miért ne?

No, akkor egy fura váltás: Mi az élet értelme?

Az élet értelme? "Raise Hell"!

Akkor végül egy olyan dolog amit mi igyekszünk nem kérni senkitől, de most valahogy nem tudom megállni: Üzenj valamit a magyar rajongóknak!

Nos, mindenki, aki Pantera rajongó volt valaha, köszönjük, imádunk benneteket, ti vagytok a legjobb rajongók ezen a kibaszott világon, és most, hogy nincs többé Pantera, igyekszünk a Damageplannel folytatni. Reméljük, velünk tartotok: "Join the plan! Let's do some damage! Damageplan!".

Köszönöm! Már csak annyit: Mikor láthatunk titeket Európában?

Nos, mostanában az Államokban játszunk, de utána tervbe vannak véve európai fesztiválok, így hát remélem, hozzátok is eljutunk!