Shock!

Noha az angliai Huddersfieldből származó Evile zenéje szoros rokonságot mutat a klasszikus Bay Area thrash zenekarokkal, már első lemezeiken is markánsan megmutatkozott a banda sajátos megközelítése és dallamvilága, a friss album, a nemrég kiadott Skull pedig talán minden eddigi munkájuknál kiérleltebb, jobb dalokkal teli munka lett. A zenekar nemrég a Kreatorrel turnézott, mi pedig e körút dublini állomásán kaptuk el Matt Drake énekes/gitárost és Joel Graham basszusgitárost egy kedélyes beszélgetésre - vagyis még valamivel az aktuális album megjelenése előtt.

Magyarországon eddig csak egyszer léptetek fel, a pécsi Rockmaraton. Emlékeztek a koncertre?

Matt Drake: Hogyne! Az Ill Ninóval játszottunk.

Joel Graham: A felszerelésünk elkallódott valahol Németországban az átszállás során. Nagyon király volt, ahogy a fesztiválon dolgozók kitettek magukért, és szereztek nekünk ideiglenes cuccokat, amelyek ráadásul nagyon jók voltak. Emlékszem, hogy nagyon élveztem.

Matt: Randall és Marshall ládákon játszottunk. Én egy fekete Les Paulhoz jutottam.

Joel: Ol Drake egy Dimebag Signature-öt kapott, én pedig egy Gibson Thunderbirdöt. Fasza volt! Szívesen elmennénk hozzátok főzenekarként is. Hallottam például arról a hajóról a folyón, na, ott például nagyon zsír lenne játszani. Alig várjuk, hogy visszamehessünk, remélhetőleg minél hamarabb. Mindig jó érzés más országokban játszani, és kellemes emlékeim vannak a Magyarországról. Szóval reméljük, minél hamarabb visszatérhetünk.

Matt: És bízom benne, hogy ezúttal nem kölcsöncuccon kell majd játszanunk! (nevet)

Hol van egyébként a legkomolyabb rajongói bázisotok?

Matt: Egyértelműen itthon. Országszerte nagyon erős a zenekar. Európában és Amerikában is turnéztunk már, viszont továbbra is Nagy-Britannia a legerősebb hídfőállásunk. De ezen változtatni szeretnénk. (mosolyog)

Nagy-Britannia a heavy metal bölcsője, de titeket és még néhány újabb zenekart leszámítva nem nagyon beszélhetünk újabb brit metal újhullámról. Milyennek látjátok a hazai színteret?

Joel: Sokan nem értik, hogy miért játszanak brit srácok amerikai thrash metalt, pedig a San Francisco-i thrash olyan brit bandák hatására alakult ki, mint az Iron Maiden vagy a Motörhead. Mi is hallgattunk sok ilyen zenét, de inkább csak a hatásaink egyike ez a vonal. És hiába alakul meg egy másik zenekar Hudderfieldben vagy a környéken vagy akárhol, akár teljesen más zenével is előállhatnak, szóval nehéz erre az egészre színtérként tekintenünk.

Matt: Az mindenesetre biztos, hogy a '70-es és a '80-as évek brit bandái voltak a legjobbak.

Amikor Angliában éltem, nekem úgy tűnt, hogy a Kerrang! és más magazinok hatása nagyon erős a szcénára.

Matt: Igen, a modern populáris vonalra...

Joel: Nagy-Britanniában ez is elég bizarr módon alakult, mert a fősodratú média és magazinok nem feltétlenűl koncentrálnak arra, amire valóban igény van, hanem jobban szeretik ehelyett saját maguk megteremteni a divatot, mert akkor utólag büszkén mondhatják el, hogy mindez nekik köszönhető. Rengeteg igazi metal esemény van Angliában, amelyekről nem is hallasz, és egyáltalán nem kapnak figyelmet, de ettől még sok ember megjelenik ezeken. Itthon mindig is ez volt a helyzet. Amikor Amerikában voltunk, ott játszottak metalt a rádióban, és Európa többi részén is, de Nagy-Britanniában a nagy rádióállomásokon sohasem hallasz metalt. És ahogy mondom, mindez nem azt jelenti, hogy nem létezik az országban egy bizonyos metal bázis, mert létezik. De a média szarik rá, és hagyják, hogy az emberek azt higgyék, nincs miről beszélni.

Az ezredforduló környékén is számos thrash és neothrash banda bukkant fel Európában a The Hauntedtól a Dew-Scentedig, azonban a nagy robbanás sosem történt meg. Most megint rengeteg zenekar működik a stílusban. Szerintetek lehet még népszerűbb az irányzat a jövőben?

Matt: Szeretem a The Hauntedot, szerintem jó zenekar. A The Haunted Made Me Do It egy remek album, meg a One Kill Wonder is, azt is imádom. A Dew-Scentedet is bírom. Valami tényleg beindult akkor, és fogalmam sincs, miért nem nőtte ki magát. A zene működött, az biztos. De sosem tudhatod, mikor és miért fordul a kocka. Azért szerencsére ezek a bandák is elég ismertek, és továbbra is masszív tábor jön össze miattuk a koncerteken. De elég furcsák ezek a trendváltozások, ez biztos. Ami az ígéretes új csapatokat illeti, korábban sokat lógtunk a Gama Bombékkal, de ami azt illeti, elég rég láttam őket, legutóbb talán múlt novemberben. Hogy őszínte legyek, nem nagyon néztem szét mostanában, mert az új lemezünkkel voltunk elfoglalva. Ami engem illet, ilyenkor kikapcsolok és nem hallgatok túl sok metalt, hogy elkerüljem a behatásokat. Próbálok egyszerűen csak kiszakadni, mert attól, hogy nem merítek másoktól, a hatásuk még ott van. Szóval jelenleg nem nagyon tudok erre válaszolni.

Joel: Ha valami kijön, ami felkelti az érdeklődésemet, azt nyilván hallgatom, de ezek nem feltétlenül thrashes zenék. Mostanában például a Ghost volt ilyen, nagyon jók, rajongójuk vagyok. De amikor egy új zenekar színre lép, annak nagyon oda kell tennie magát, hogy megragadja a figyelmemet. És legutóbb például egy UFO válogatást szereztem be, őket ugyanis korábban nem ismertem elég alaposan. Tulajdonképpen bármit hallgatunk. Továbbra is imádom a metalt és a klasszikus rockot, minden attól függ, milyen hangulatban vagyok. Nem lehet thrasht hallgatni a nap huszonnégy órájában. Mármint lehet, de mindez hangulatfüggő.

Matt: Az Aerosmith-től kezdve Mendelsohnon és a Slayeren át a Creedence Clearwater Revivalig bezárólag egy csomó mindent hallgatok. Mostanában főleg a '60-as és a '70-es évek rockzenéjét: Beatles, Creedence, Queen... Aztán visszatérek az Entombed-hoz! (nevet)

Volt lehetőségetek élőben látni valamelyik Big Four fellépést?

Joel: Csak külön-külön láttuk őket, együtt még sosem.. Először a Metallicát kaptam el élőben még úgy '89 körül. De türelmesen várok, és ha megint játszanak majd együtt, szerintem elég jó esély lesz arra, hogy Nagy-Britanniában is fellépjenek.

Egyértelműen nem tartoztok a szerencsétlenebb sorsú új zenekarok közé: Russ Russell és Flemming Rasmussen producerekkel dolgoztatok, valamint olyan nagyágyúk előzenekarai voltatok, mint a Machine Head, Megadeth, Exodus és legutóbb a Kreator...

Matt: Eszméletlen olyan bandákkal összekerülni, akiket évek óta hallgatsz. Még most is hihetetlen.

Joel: Tudod, ezek azok a csapatok, akiket amúgy is mindig megnéznénk, szóval olyan, mintha ingyenjegyet kapnánk ezekre a bulikra. Ráadásul remekül kijövünk velük.

Meg tudtok élni az Evile-ból?

Matt: Teljes munkaidőben dolgozom a zenekar mellett egy önkormányzatnál.

Joel: Én egy bárban melózom. Néha sörözhetek is, szóval imádom! (nevet)

Mit gondoltok, az első single, az Underworld tükrözi a Skull lemez hangzását?

Matt: Háááát... (leírhatatlan hangot hallat) Igen is és nem is. Nem mondanám, mert minden dal különböző. Mindig próbálunk saját karaktert adni minden egyes dalnak. Fárasztó egy lemezen tízszer meghallgatni ugyanazt a dalt, tehát igyekszünk minden számnak saját ízt kölcsönözni. Önmagában az összes nóta más, sőt, akadnak a korábbiakhoz képest sokkal gyorsabbak is. Viszont nem minden dal gyors, és olyan elemek is akadnak az albumon, amilyeneket talán nem is vártál volna tőlünk. Mindenesetre a thrashes hangzás megmaradt. Az Underworld egyébként egy koncerthelyszín Londonban. Imádom, méghozzá olyannyira, hogy a dalt is arról neveztem el. De összességében nem nagyon szeretek belemenni a szövegek részleteibe, jobban kedvelem, ha az emberek maguk keresnek bennük értelmet ahelyett, hogy megmondják nekik miről van szó. Az Underworld lényegében a rejtett dolgokról szól: érzések, igazságok, motivációk... Sok olyan dologról, amelyeket elnyomunk.

Hány évesen kezdtetek el zenélni?

Joel: Körülbelül tizenegy lehettem, amikor megkaptam az első basszusgitáromat. Azt mondtam a szüleimnek, hogy basszusozni akarok, mert Steve Harris is azt csinálja. Szóval a Mikulás rakott egyet a fa alá! (nevet)

Matt: Én klasszikus gitárleckéket vettem nyolc évesen, és kilenc voltam, amikor abbahagytam, mert a tanár kettyós volt. Gitárt utána tizennégy évesen vettem újra a kezembe. Az apám tanított egy kicsit, de utána már magamtól folytattam.

Énekleckéket vettél esetleg? Amikor pár éve feldolgoztátok a Pantera Cemetery Gates dalát, elég sokan meglepődtek, hogy mennyit fejlődött a hangod.

Matt: Talán 2009-ben csináltuk azt a feldolgozást, pont mielőtt az Infected Nationst felvettük volna... Ha jól emlékszem, mindössze négy óráról volt szó, ugyanis többet nem engedhettem meg magamnak anyagilag. Leginkább a helyes légzést segített elsajátítani. De nem tanultam szolfézst. Utána magamat képeztem tovább, merítve abból, amit a tanárnőmtől tanultam. Innentől kezdtem énekelni többet és meg is döbbentem, hogy sikerült: jé, tényleg énekelek! (nevet)

Mi az öt legkedvesebb lemezetek?

Joel: A Queentől az A Night At The Opera, aztán... Áááá, basszus, nem tudok csak ötöt megnevezni, túl sok van! (nevet) Az Iron Maidentől a Live After Death, az volt az egyik első lemezem. A Trouble-től a Manic Frustration, valamelyik Black Sabbath, és mondjuk az Anthraxtől az Among The Living.

Matt: Állandóan változik. Queen II. Aztán... A francba, de utálom az ilyen kérdéseket! Gondolkodj, Matthew, gondolkodj! Legyen egy olyan, amit mostanában fedeztem fel: a Soundgardentől a Superunknown, ez most egyértelműen ott van nálam a legjobb öt között. És mondjuk a Creedence Clearwater Revivaltól a Green River. Ennyit tudok mondani.

Mi az élet értelme?

Matt: Ó, jézusom!

Joel: Hogy boldog légy, és ne kelljen olyat tenned, amit nem akarsz. Élvezd az életet, amennyire csak lehet, mert túl rövid.

Matt: Pontosan, légy boldog.