Shock!

A kaliforniai Leatherwolf a '80-as évek egyik legkülönlegesebb hangzású amerikai heavy metal csapata volt: zenéjük sajátos átmenetet képezett a súlyosabb megszólalású, ikergitáros európai zenekarok és a dallamosabb, refréncentrikusabb tengerentúli formációk között, ráadásul három szólógitárral nyomultak, ami manapság sem túl gyakori, akkoriban azonban tényleg teljesen egyedülállónak számított a műfajban. Az 1989-es Street Ready mindenképpen a korszak emblematikus albumai közé tartozik, ám a Leatherwolf túl egyedi volt ahhoz, hogy összejöjjön nekik a nagy áttörés: a'90-es évek elején átalakultak, majd feloszlottak. A zenekar 1999 óta hivatalosan ismét létezik, és ugyan kisebb-nagyobb szünetekkel, folyamatos tagcserékkel dolgoztak az utóbbi években, most úgy tűnik, ismét bele akarnak taposni a gázba. A pontos részletekről a két legilletékesebbet, a mostani felállás eredeti tagjait, Michael Olivieri énekes/gitárost és Dean Roberts dobost kérdeztük.

Egy újabb szünet után hamarosan ismét aktivizálódik a Leatherwolf. Mikor is adtátok az utolsó koncerteteket?

Dean Roberts: Mikor is lehetett? Talán tavaly januárban, Kaliforniában. Igen, már megvan: Hollywoodban, a Key Clubban játszottunk.

És esetleg ez a koncert képezi a hamarosan megjelenő új, élő albumotok anyagát is?

Dean: Nem, azt különböző bulik anyagából válogattuk össze. Ezek mind amerikai fellépések voltak, nagyjából két évvel ezelőtti koncertek... Egyelőre még azért nem tudjuk, pontosan mikor jelenik meg, mert jelenleg kiadót keresünk vele a producerünk, Roy Z segítségével. Lesz rajta egy csomó klasszikus Leatherwolf nóta, meg persze újabb témák is.

A jelenlegi felállásban senki sem számít új arcnak a fedélzeten, a klasszikus felállást azonban csak ti ketten képviselitek. Nem is akartátok ismét berántani a másik három régi tagot, Geoff Gayert, Carey Howe-ot és Paul Carmant?

Dean: A szándék megvolt, de tudod, hogy van ez... Mind jóban vagyunk, az emberek élete azonban más irányt vett már azóta. Carey például szívesen jött volna, de az egyéb elfoglaltságai sajnos nem tették számára lehetővé. De így is a lehetséges legjobb muzsikusokkal játszunk, akiket csak találtunk, ez fontos szempont volt. A Leatherwolfban mindig is óriási zenészek játszottak, a minőségből sosem engedtünk. Erről mindenki meg is bizonyosodhat a közelgő amerikai koncerteken.

És mi a helyzet Európával?

Dean: Amint híre ment, hogy ismét koncertezni kezdünk, egyből kaptunk ajánlatokat Európából is, de még semmi sem dőlt el. Egyelőre az Államokban turnézunk, aztán majd meglátjuk. De nagyon szeretnénk átmenni hozzátok, mert mindig megdöbbenünk, milyen fanatikusan szeretik az emberek Európában a Leatherwolfot.

Kicsit talán érdemes lenne felidézni a legutóbbi stúdióalbumotokat. Illetve a legutóbbi kettőt, ami valójában egy, hiszen először kijött a World Asylum Wade Blackkel, aztán nem sokkal később ugyanezt kiadtátok New World Asylum címmel, már ismét Michaellel a mikrofonnál. Miért volt erre szükség?

Dean: Melyik verziót ismered?

Mindkettőt, és mindkettőt szeretem is. De a New World Asylumot azért jobban.

Michael Olivieri: Eredetileg még velem kezdtük el kidolgozni azokat a dalokat, de aztán úgy alakult, hogy távoztam a zenekarból a szólókarrierem egyengetése érdekében. Egyszerűen ez tűnt akkoriban a helyes döntésnek. A barátság ettől még persze megmaradt, amit az is bizonyít, hogy a Wade-féle verzión is háttérvokáloztam. Aztán kijött a lemez, és Wade úgy lépett ki a csapatból egy idő után, hogy lekötött koncertek vártak a Leatherwolfra, ráadásul Európában, ami – ahogy Dean is mondta az előbb – mindig is kiemelt területnek számított a zenekar esetében. Természetesen adta magát a megoldás, hogy engem kérjenek fel a beugrásra, a koncerteken pedig hihetetlenül szívélyes fogadtatásban részesítettek minket a rajongók. Ezután pedig teljesen természetesen jött az is, hogy akkor készítsünk a lemezből egy olyan változatot is, amin az én hangom hallható.

Új lemezt is terveztek esetleg?

Dean: Tervek mindig léteznek, de egyelőre ezen a téren sem dőlt még el semmi. Zenei ötleteink szép számmal akadnak, nagyjából tizennégy-tizenhat nóta alapjain dolgoztunk az utóbbi időben.

Milyen stílusú dalok ezek? Inkább a '80-as évek vonalát, vagy a World Asylum modernebb irányát képviselik?

Dean: Benne van a zenében a klasszikus Leatherwolf íz, de az a modern, progresszív érzet is, amire te is utaltál. A leginkább talán úgy tudnám leírni a hangulatot, mint a régi albumok, illetve a New World Asylum egyfajta keverékét, természetesen Mike-kal a mikrofonnál.

Michael: Egyelőre még kísérletezgetünk, próbálgatjuk, mi működik és mi nem. A szólópályámon abszolút nem metalt játszom, így számomra is egyfajta visszatérést jelent most ez az egész ehhez a fajta dalszerzéshez, hangszereléshez.

Mennyire vonjátok be a dalszerzésbe a többieket?

Michael: Rob Math és Greg Erba személyében két olyan gitáros játszik most a bandában, akik minden – tehát nem csak heavy metalos – mérce szerint óriási zenészek. Vétek lenne kihagyni őket a folyamatból, így mindenképpen megnézzük, nekik milyen ötleteik lesznek az új dalokhoz, mert tényleg két hihetetlen tehetségről beszélünk. Emellett a zenekarban annyira jó most az összhang, ami utoljára a korai időkben volt jellemző. Meglátjuk, mit lehet kihozni mindebből.

Dean: Igyekszünk a legjobbat nyújtani egészen a legvégsőkig.

Ha már hangszerelés: a Leatherwolf fő ismertetőjegye az volt, hogy három szólógitárral álltatok ki. Ma már ugye az Iron Maiden is így játszik, előttetek azonban legfeljebb a Lynyrd Skynyrdre volt jellemző ez a leosztás, heavy metalban senki sem próbálkozott hasonlóval. Honnan jött az ötlet?

Michael: Semmiképpen sem tervszerűen alakult így. Egyszerűen csak egy rakás feldolgozást játszottunk a '80-as évek elején a Judas Priesttől, az Iron Maidentől, a Scorpionstól és hasonlóktól, és elég gyorsan rájöttünk, hogy két gitárral képtelenség teljesen autentikusan, a lemezverziókhoz hűen megszólaltatni ezeket a dalokat, ugyanis a stúdióban rengeteg utólagos finomságot, többletet pakoltak hozzájuk. Emiatt kezdtünk el kísérletezni a három gitárral már egészen korán. Még nem énekeltem, csak gitároztam a bandában, amikor már próbálkoztunk hasonló megoldásokkal... A dolog viszont jól működött, hiszen három különböző gitárral, három különböző stílusban játszó gitárossal hirtelen a saját dalok terén is kitágultak a lehetőségeink. Ráadásul azt is láttuk, hogy rajtunk kívül senki más nem játszik ebben a felállásban.

Gondolom, mára azt is bőven kitapasztaltátok, élőben miként lehet megszólalni ebben a felállásban...

Michael: Sosem játsszuk három gitárral a teljes koncerteket, inkább csak bizonyos szólóknál, színezéseknél vetjük be a harmadik hangszert, vagy ha valamire érdemes ezen a módon ráerősíteni, hogy valóban teljes legyen a kép. Az mindig is ritka volt, hogy a három gitár egyszerre nyomatja a riffeket, és az ilyesmit valóban nem is egyszerű élőben élvezhetően kikeverni.

Mit gondoltok, miért nem jött össze a Leatherwolfnak a '80-as évek második felében az a bizonyos nagy áttörés? Az Island kiadó tehetett róla?

Michael: Mindig egyszerű másokra kenni a felelősséget, ha valami nem sikerül, de nem vagyok híve az ilyesminek... Valamennyire bizonyára mindenki tehetett róla, a kiadó is, a menedzsment is, és alighanem mi is. Az például egészen biztos, hogy a Street Ready albumban ott volt a potenciál egy nagyobb áttöréshez, de ehhez tutira nem a Hideawayt kellett volna kihozni kislemezként, hanem a Thundert vagy valamelyik olyan számot, amelyik tényleg jellemezte az anyagot. Ha így teszünk, talán minden másképp alakul. Utána pedig már hiába próbálkoztunk, a költségvetésünkben egy klip szerepelt, és azt ellőttük a Hideawayjel, ami amúgy egy nagyon jó nóta, de annak alapján mégsem lehetett reális képet alkotni a bandáról. Szerintem a promóciós anyagokban elhelyezett poszterek, fotók sem igazán jellemezték a zenekart. A kiadó egyébként ezt leszámítva segített minket, elég komoly összegekkel szálltak be a turnézásba, és ez látható eredményekkel is járt. A menedzsment szintén rendelkezett egy jó tervvel: ez gyakorlatilag megegyezett azzal, amit a Dangerous Toys esetében hajtottak végre, a különbség annyi volt, hogy mi az Islandnél dolgoztunk, ők meg a CBS-nél. Csakhogy ami a Dangerous Toysnál működött, az nálunk sajnos nem hozta meg a kívánt eredményeket, mivel két teljesen más karakterű csapatnál próbálták elsütni ugyanazt a receptet.

Dean: Meggyőződésem, hogy a Leatherwolfot be kellett volna nyomni valamelyik akkori nagy zenekar elé egy turnén. Ha lehetőségünk nyílik bemutatkozni élőben egy komoly név előtt, valószínűleg minden másként alakult volna.

Michael: Az is csapdahelyzetbe vitt minket, hogy nem játszottunk színtiszta heavy metalt vagy pláne thrasht, de ugyanakkor nem tartoztunk az akkoriban futó Poison, Ratt, Warrant vonalhoz sem. Valami köztes mezsgyén haladtunk, a dalaink mélyebbek, progresszívebbek voltak, és javarészt alkalmatlanok arra, hogy a poprádiókban nyomják őket. Ez nem feltétlenül rossz dolog, az érvényesülésünket viszont mindenképpen megnehezítette.

Nem véletlen, hogy Európa az elejétől fogva jobban reagált rátok...

Michael: Így igaz. A mi zenénk alapvetően európai tőről fakadt, és a korabeli amerikai zenekarok közül senki nem is játszott olyan muzsikát, mint mi.

Dean: Jobban belegondolva az összes kedvenc zenekarom európai...

Mennyi fogyott annak idején a Leatherwolf lemezekből?

Michael: Az elsőből olyan 150 ezer, a Street Readyből pedig úgy 250 ezer.

A mai metal színteret mennyire figyelitek?

Michael: Őszintén szólva nem nagyon.

Dean: Én még mindig a következő Iron Maidenre, Judas Priestre, Led Zeppelinre, Deep Purple-re várok. Ezzel most nem azt mondom, hogy feltétlenül ilyen típusú zenét akarok hallani, hanem a fentiek dalaihoz fogható minőséget hiányolom a mai muzsikákból.

Michael: Nagyon komoly hatással voltak rám a musicalek és a hasonló gazdag hangszerelésű zenék. Mindig valami olyasmit keresek, ami úgy heavy metal, hogy ez a vonal is benne van, de nem nagyon járok sikerrel a kutatásaimban.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Michael: A Judas Priesttől az Unleashed In The East, az Iron Maidentől a The Number Of The Beast, és mondjuk a Lovedrive a Scorpionstól.

Dean: A Judas Priesttől a Hell Bent For Leather, ami nálatok, Európában ugye Killing Machine, aztán a The Number Of The Beast nálam is, a harmadik pedig legyen a Led Zeppelin Physical Graffitije.

Már csak a hagyományos utolsó kérdésünk van hátra: mi az élet értelme?

Michael: Ismerkedj meg minél több emberrel, és mindenkivel bánj megfelelően.

Dean: Hogy megtaláld az igazságot.

Michael: Ez nagyon mély volt, Dean! (nevetnek)

Dean: Egy kérdésem nekem is lenne. Magyarországon tényleg olyan népszerű a vízilabda?

Igen, mivel sikersportág.

Dean: Csak azért kérdezem, mert nagy rajongó vagyok, régen én magam is versenyszerűen vízilabdáztam, és még manapság is hetente kétszer játszom. Hihetetlenül nagyra becsültem a magyar válogatottat, Benedek Tibort, Kásás Tamást, csodálom őket az eredményeikért.

Sosem gondoltam volna, hogy Benedek Tibor is elő fog kerülni ebben a beszélgetésben...

Dean: (nevet) De akkor ismered őket, ugye?

Magyarországon mindenki ismeri őket, olyanok itt, mint mondjuk nálatok a nagy kosárlabda-sztárok.

Dean: Én is valahogy így képzeltem el. Tényleg elképesztő teljesítményt produkáltak, három olimpiai aranyérem egymás után egészen hihetetlen. Ennyi időn át folyamatosan a csúcson lenni nem semmi. Hallottam, hogy Benedek lett most az új szövetségi kapitány, annak is örültem, fantasztikus játékos volt, tényleg a valaha élt egyik legjobb. Meg persze a többiek is. Ha egyszer eljutunk a Leatherwolffal Magyarországra, majd segíthetnél nekem abban, hogy találkozzak velük! (nevet)