Shock!

Nemrég Budapesten, az Analog Music Hallban adott koncertet a floridai Left To Die. A zenekarban a Death egykori tagjai, azaz Rick Rozz gitáros és Terry Butler basszusgitáros egyesítették erőiket a Gruesome két muzsikusával, Matt Harvey énekes/gitárossal és Gus Rios dobossal. Ha mindez nem lenne elég, a csapat az aktuális turnén totálisan old school Death-szettet játszott: elejétől végéig előadták a death metal alapmű Leprosy albumot, megtűzdelve a programot a Scream Bloody Gore dalaival. Rozz mesterrel nyílt alkalmunk leülni a buli előtt egy jó hangulatú beszélgetésre.

Hogy halad a turné, mennyire feszített a menetrend?

Ha nem tévedek, most lépek fel először Magyarországon, és nagyon örülök, hogy itt lehetek. A turné tegnap este indult Romániában, és szerencsére az első buli remekül sikerült. Még a koncert után utaztunk kábé öt órát, valahol a határ közelében megszálltunk, aztán jött újabb három óra utazás, mire megérkeztünk Budapestre. Elég sűrű a naptárunk, mivel huszonhat koncertet adunk harminc vagy harmincegy nap alatt. Igazából nincs is szabadnapunk, amikor nem játszunk, akkor végig úton vagyunk.

Elég durvának hangzik.

Nem, ez nagyon király így.

Mivel a turné, illetve az esti koncert a Leprosy köré épül fel, menjünk vissza mi is az időben, méghozzá a '80-as évek elejére, amikor megalakult a Mantas! Milyen emlékeket őrzöl azokból az időkből?

Kam Lee-vel már megalakítottuk a Mantast, amikor egy kerti partin megismerkedtünk Chuck Schuldinerrel. Ő volt az utolsó láncszem, vele lett teljes a zenekar és került minden a helyére. Hatalmas Venom-rajongók voltunk, és a bandát is a gitárosuk után neveztük el Mantasnak. Később találkoztam vele személyesen is, remek fickó. Szóval, mindhárman 16 évesek voltunk, amikor összeállt a Mantas. Chuck is írt dalokat, én is írtam, a szövegeket pedig Chuck és Kam hozta, a dalok kábé nyolcvan százalékát pedig Kam is énekelte fel. Suli után együtt lógtunk Chuckéknál, rengeteget gyakoroltunk, annyit játszottunk a garázsukban, amennyit csak lehetett. A demókat egy jambox magnóval vettük fel, méghozzá úgy, hogy kitettük a garázs elé, és letakartuk törölközővel. A garázs ajtaja fémből volt, ezért nagyon zajos lett volna a felvétel, a törölközővel viszont kicsit tudtuk tompítani ezt. Igazság szerint elég jól be is vált. Valójában ennyi volt az egész... Kölykök voltunk, akik imádtak együtt zajongani, és sosem gondoltunk – legalábbis én sosem gondoltam – arra, hogy ebből valami igazán komoly dolog is kisülhet. Nagyon szerettünk muzsikálni, és mindent megtettünk, hogy valamilyen fellépési lehetőséghez jussunk. Akkoriban viszont még nem létezett semmilyen színtér Orlando környékén, az emberek pedig még sosem hallottak semmi ilyesmit. Leginkább a feldolgozás-zenekarok mentek, akik egy este letoltak négy darab 45 perces szettet. Végül csak sikerült fellépnünk egy ShowBiz Pizza étteremben, ami egy gyerekeknek szóló franchise pizzázó volt, meg valamilyen salátabár tetején is. Bármit elvállaltunk, ha koncertezni lehetett. Leginkább Chuck cuccain játszottam ekkoriban. Volt ugyanis valami kezdetleges felszerelése mindannyiunknak, de neki volt egy Peavy 212-es gitárkombója és ebbe dugta bele a gitárját, illetve ezen keresztül énekelt is. Mivel pedig Kam is énekelt, az ő vokáljai is Chuck cuccából szólaltak meg. Elég kezdetleges volt, de működött és nagyon élveztük! (nevet)

Mi volt az oka, hogy végül a Mantasból Death lett?

Fogalmam sincs, ez Chuck ötlete volt. Feloszlottunk nagyjából egy hétre, aztán már Death név alatt alakultunk ujjá.

Van, aki azt mondja, hogy a műfaj a banda után kapta a nevét, míg mások szerint Chuck a műfajról nevezte el a bandát. Szerinted hogy volt?

Haver, fogalmam sincs, sosem gondolkodtam ilyesmin. Én csak muzsikáltam, nyomtam a metált, de ezen belül nem érdekelt, hogy ez milyen metál. Sosem fogtam fel versenyként ezt a dolgot, nem foglalkoztatott, hogy ki volt az első.

A Scream Bloody Gore-t végül hogyhogy nélküled rögzítették?

Chuck egy időre Kanadába költözött, hogy csatlakozzon egy Slaughter nevű ottani bandához (véletlenül sem összekeverendő Mark Slaughter későbbi hard rock zenekarával – K.G.), aztán onnan meg Kaliforniába cuccolt át, és ott csinálta meg Chris Reiferttel a debütlemezt. Csak utána jött haza, Floridába. Mikor ezt meghallottam, simán csak becsengettem hozzá, mert tudtam, hogy épp nincs bandája. Máig emlékszem, mennyire meglepődött, nem is értette, mit keresek ott! (nevet) Mondtam neki, hogy van pár dalom, ha érdekli, hallgassa meg őket. Érdekelte a cucc, másnap találkoztunk, végigmentünk a dalokon, majd lehívtam Billt (Bill Andrews dobos – K.G.) és Terryt, ezzel meg is volt a banda. Ennyi. Utána megtanultuk a dalokat és együtt nyomtuk le a Scream Bloody Gore teljes turnéjűt, útközben meg megírtuk a Leprosy dalait. Mikor vége volt a körútnak, szépen felvettük a lemezt és igyekeztünk minél többet koncertezni. Sajnos ez nem igazán jött össze, nem tudtunk olyan sokat turnézni, amennyit szerettünk volna. Viszont összességében semmin sem változtatnék, remek időszak volt, hatalmas élmény és rengeteg tapasztalat.

Chuck mindig is igazi magányos farkas hírében állt, hiszen szinte mindent egyedül írt. Talán te vagy az egyetlen, aki társszerző lehetett mellette, hiszen a Leprosyt közösen írtátok meg.

Terry is írt pár dolgot a Spiritual Healingre, illetve James Murphy is, de utána tényleg minden dal csak és kizárólag Chuck munkája volt. Annak idején az én dalaim tetszettek neki, és nagyon élveztük a felvételüket is. Én ritmusgitáros vagyok, nem szoktam szólózni, Chuckkal viszont remekül kiegészítettük egymást, jól ráéreztünk egymás stílusára.

Biztos vagyok benne, hogy hatott a stílusod Chuckra, hiszen a Leprosy gyökeresen más lett, mint az első lemez.

Egész más, amikor valakik ketten, közösen alkotnak, mint amikor valaki egymaga rak össze egy teljes lemezt. Leültök, dobáljátok egymásnak a riffeket, közösen agyaltok a dalokon, és ez a kreativitásra is jó hatással van. Nem tudom, hogy én hatottam-e rá vagy ő rám, de ez mindegy is, hiszen, ahogy mondtam, könnyen és hatékonyan tudtunk együtt dolgozni, és csak úgy maguktól történtek a dolgok, születtek a dalok. Remek időszak volt.

Volt haditervetek a lemez kapcsán vagy csak leültetek jammelni?

Utóbbi. Csak fogtuk a gitárokat és játszottunk Chuck szobájában. Volt egy kétkazettás magnónk, az egyik szalagra vettük fel a riffeket. Aztán átmásoltuk őket egy másik kazettára, felvettünk újabb részeket, azokat máshová másoltuk, így rakosgattuk össze a témákat. Napokon keresztül elvoltunk ezzel, teljes őrület volt. Marha izgatottak voltuk, mert a sok másolgatás végén ott voltak a kész dalok. Nagyon élveztük.

A Leprosyra megváltoztak a szövegek is.

Igen, ahogy a címe is mutatja, a Scream Bloody Gore még abszolút véres, beles tematikájú anyag volt, a kettes lemezre viszont eltávolodtunk ettől. Chuck írta a szövegeket, így nem tudom, mi volt a változás oka, sosem kérdeztem, de tetszett az új irányvonal. Ráadásul szerintem sok dal kifejezetten személyes témájú volt.

Minden szöveget Chuck írt?

Igen, ő sosem énekelte más szövegeit.

A Leprosy után miért kerültél ki a bandából.

Kreatív nézetkülönbségek miatt. Chuck más stílusú gitárost szeretett volna, egy igazi shreddert, és meg is szerezte. Majd egy másikat, aztán meg egy még újabbat! (nevet)

Igen, a Death hamar leginkább egyszemélyes projektté vált.

Pontosan.

Kapcsolatban maradtatok azért a távozásod után?

Nem igazán. Persze összefutottunk néha, találkoztunk párszor, de nem kerestük egymást. A halála előtt viszont találkoztunk, és nagyon jót beszélgettünk. Egyikünkben sem maradtak rossz érzések azért, mert kölyökként voltak nézeteltéréseink. Ráadásul Chuck családja is csodálatos emberekből állt, rengeteg időt töltöttem náluk azelőtt.

A Death után a Massacre-ben folytattad.

Igazság szerint, amikor Terry, Bill és én beléptünk a Deathbe, már a Massacre tagjai voltunk, tulajdonképpen párhuzamosan futott a két történet. Lett volna egy bulink, ahol a Megadeth és az Overkill előtt kellett volna játszanunk. Végül nem léptünk fel, én meg teljesen kiakadtam, hiszen ez hatalmas lehetőség lett volna a Massacre számára. Ezen az estén futottam össze egy sráccal, akitől megtudtam, hogy Chuck visszatért a városba, és ennek köszönhető, hogy – amint az előbb meséltem – másnap bekopogtam hozzá. Kam Lee, aki ekkor már énekes volt a Massacre-ben, nem is tudott az egészről, fogalma sem volt, hogy mindenki lelépett mellőle, hogy Chuckkal zenéljen. Aztán 1991-re Bill, Terry és én már újra a Massacre-ben játszottunk, és együtt vettük fel a From Beyond lemezt. Azokat a dalokat még valamikor 1985-86 körül írtuk. Végül csak azért jelenhetett meg, mert az Earache kiadónál Digby Pearson nagy rajongónk volt. Szívügye volt az anyag, ezért születhetett meg a Massacre első albuma.

2022-ben alakult meg a Left To Die. A te ötleted volt a banda létrehozása?

Terry és a dobosunk, Gus Rios épp a Living Monstrosity projektben játszottak James Murphyvel. Ez volt az a formáció, ami a Spiritual Healing megjelenésének harmincadik évfordulójára állt össze. Egyszer csak gondoltam egyet, és felhívtam Gust, hogy megkérdezzem, szerinte érdekelné-e az embereket a Leprosy is, kiegészítve pár Scream Bloody Gore-korszakos dallal. Ő felhívta az énekesüket, Matt Harveyt, én beszéltem Terryvel, két héttel később meg már meg is volt az első turné menetrendje. Szent szar, csak kapkodtam a fejem! (nevet) Még meg is kellett tanulnom a számokat addig, úgyhogy tiszta idegroncs voltam. Szóval az én ötletem volt, de mindenki azonnal ráharapott és nagyon gyorsan történtek az események. Egy telefonhívás, aztán már indult is a koncertezés.

Mattet is ismerted korábban?

Az első Death To All-turnén Matt énekelt, nekem pedig mindig is tetszett a hangja, főleg a régi Death-dalokban. Guson keresztül ismerkedtünk végül meg, de szerencsére ő is rögtön benne volt a dologban.

Hosszú távra terveztek a Left To Die-jal?

Tudod, ez egy tribute banda, nem játszhatjuk örökké ugyanazokat a dalokat. Ha majd úgy érezzük, az emberek kezdenek belefáradni a műsorba, abbahagyjuk.

A Spiritual Healingről nem terveztek elővenni valamit a későbbiekben? Terry azon a lemezen is játszott.

Ez igaz, én viszont nem. Ha szeretnének abból az érából is játszani, James Murphyvel bármikor megtehetik.

Az utóbbi bő egy évtizedben sokféle projektben benne voltál, mint például a The End vagy a Gangs Of Old Ladies. Ezek közül aktív még valamelyik?

A Gangs Of Old Ladies egy ausztrál banda volt, akiknek csak feljátszottam pár témát, de igazából sosem voltam tag, hiszen a távolság miatt nem tudtunk együtt próbálni. A The End egy EP-t hozott össze, aztán ott volt még az ('M') Inc. is, meg egy sor másik dolog, de egyik sem aktív már. Most csak a Left To Die van, illetve ha annak vége, akkor lesz egy punk rock projektem egy női énekessel, aminek Shinebox a neve. Semmi turnézás, semmi komoly, csak puszta szórakozásból felveszünk majd pár demót, esetleg egy EP-t és ennyi.

Milyen most a színtér Tampában?

Remek. De volt most egy bulink otthon, Orlandóban is, és az is kiválóan sikerült.

Mit gondolsz a mai helyzetről, a streamingről, az új bandák esélyeiről? Van számukra valami tipped?

Semmi, haver. Nem akarok vészmadárkodni, sem megbántani senkit, ezért inkább nem mondok semmit. Nem a zenekarok tehetnek az egészről, de borzasztó nehéz dolguk van.

Mi az élet értelme?

Barátság, kedvesség, szeretet. Légy olyan rendes és pozitív az emberekkel, amennyire csak lehet, bárkik is legyenek.

Nyitófotó: Varga László (RockStation)