Shock!

Önmagában nem feltétlenül bírna hírértékkel egy új angol death metal formáció debütáló nagylemezének megjelenése, a Vallenfyre esete azonban kivételt képez, ebben a csapatban ugyanis a Paradise Lost főnöke, Gregor MacKintosh gitáros egyesítette erőit a banda jelenlegi dobosával, Adrian Erlandssonnal (korábban At The Gates, The Haunted, Cradle Of Filth satöbbi) és a My Dying Bride gitáros Hamish Glenncross-szal, illetve két régi cimborával. Az így elkészült A Fragile King album Greg 2009-ben elhunyt édesapjának állít emléket, és csakis ajánlani tudjuk az európai death metal vonal híveinek. A lemez kapcsán Gregorral beszélgettünk.

Gregor, roppant élvezetes 2011-ben egy olyan típusú old school death metal lemezt hallgatni, mint az A Fragile King, de tudom, hogy az album megalkotásának hátterében tragikus események állnak...

Édesapám 2009 végén rákban elhunyt, és az ő halála felett érzett gyászomat öntöttem zenébe és szavakba ezen a lemezen – egyfajta tükörképe az album mindannak, amit akkoriban éreztem. De semmit sem terveltem ki előre, egyszerűen csak otthon, a szülői házban töltöttem azokat a heteket, és a történtek, valamint a környezet ilyen típusú ötleteket hozott ki belőlem. Így alakult ki ez a death metalos világ, amit végül a lemezen is hallhatsz: zenébe öntöttem a fájdalmamat, kreativitásba fordítottam a gyászomat. Volt ebben egyfajta felszabadító érzés is.

Meg sem fordult a fejedben, hogy az összeállt ötleteket esetleg egy új Paradise Lost lemezen hasznosítsd?

Nem, egy pillanatig sem. Ennek több oka is volt. Egyrészt már a munka egészen korai fázisában éreztem, hogy a megszületett ötletek túl súlyosak, túl kemények a Paradise Lost számára, hiszen ott az egészen korai időszaktól eltekintve sokkal dallamosabb, sőt, akár úgy is mondhatjuk, hogy rockosabb zenében utaztunk. Én azonban most visszamentem egészen a '80-as évek közepéig, második feléig, amikor minden elindult számunkra. A másik ok, hogy a Paradise Lostban nem én vagyok a fő szövegíró, hanem Nick Holmes. Itt azonban az én nagyon is személyes szövegeimről volt szó.

És hogy alakult ki a teljes zenekari felállás?

Miután megszületett az elhatározás a fejemben, hogy egy teljes anyagot szentelek apám emlékének, és rájöttem, hogy ismét nagyon élvezem ezt a zenei világot, megkerestem pár régi barátot. A basszusgitáros Scoot például az egyik legjobb cimborám, akivel jó huszonkét-huszonhárom éve ismerjük egymást, sőt, laktunk is együtt egy időben. A My Dying Bride-os Hamish Glencrosszal szintén jó másfél évtizede ápolok jó viszonyt, rendszeresen megiszunk egy italt, és a gitáros Mully is nagyon régi haver. A dobos személye pedig adta magát, hiszen Adrian Erlandssonnak a vérében van ez a zenei világ, abszolút death metal aggyal dobol. Semmi erőlködés nem volt, simán összeállt a társaság, és alakot öltöttek a demók.

Mennyire volt számodra amolyan újrafelfedező üzemmód ez az egész? Hallgattál death metalt az utóbbi években is?

Nagyjából az utolsó öt évről mondhatjuk el, hogy fokozatosan visszataláltam a régi kedvenceimhez. Előástam a bakeliteket, kislemezeket, kazettákat, és felidéztem azt a korszakot, amikor először estem szerelembe a durva zenékkel: először a durva hardcore/punk és crust muzsikákkal, majd a korai death metallal. Azóta eltelt huszonöt év, és ma ismét szenvedéllyel tudom játszani ezt a fajta zenét, hiszen ahogy mondtam, a Paradise Losttal gyökeresen más irányba indultunk el a '90-es években a kezdetekhez képest. Sőt, még új csapatokat is figyelgettem ezen a vonalon az utóbbi években. Vagyis a dolog ezen a szinten semmiképpen sem volt előzmények nélküli, abszolút képben voltam.

Death metalon belül melyik irányzat áll hozzád közel? Inkább ez a lassabb, súlyosabb európai vonal, vagy a tekerős-blastbeates amerikait is kedveled?

Az előbbi. Az amerikai vonalat illetően is képben voltam, például imádtam a Morbid Angel első demóalbumát, az Abominations Of Desolationt, tudod, amin még Mike Browning is szerepelt... De aztán az amerikai vonal elment egy olyan zenei irányba, amivel már nem tudtam annyira azonosulni.

Mi számodra az ultimatív death metal anyag?

(elgondolkodik) Nem tudom, mennyire death metal a szó szoros értelmében véve, de azt hiszem, nem mondhatok mást, mint a Morbid Talest a Celtic Frosttól.

A Paradise Lost igazából csak a bemutatkozó Lost Paradise-on játszott igazán death metalos muzsikát. Ha azzal a lemezzel hasonlítod össze a Vallenfyre-t, mi a fő eltérés?

Azt hiszem, a Vallenfyre extrémebb, radikálisabb, és még több van benne az említett korai hatásaimból: Bathory, Hellhammer, Celtic Frost, Venom, ilyenek... A Paradise Lostnál már a Lost Paradise-on is nagyon erősen érezhető volt a Candlemass, a Trouble vagy a St. Vitus befolyása, tehát a klasszikus doom bandák hatása. Ez itt szerintem nem annyira jellemző.

Mi a helyzet az énekesi poszttal? Kicsit meglepő, hogy ezt is magadra vállaltad...

Igen, ez valóban egy új dolog számomra. Soha életemben nem akartam énekes lenni, de itt most egyszerűen így alakult. Sőt, igazából fel sem merült más megoldás, a szövegek ugyanis annyira személyesek, hogy nem is tudtam volna őket jó szívvel átengedni másnak. Egy ideig persze kísérletezgettem a hangommal, hiszen nem tudtam, mi fekszik nekem és mi nem, de aztán rátaláltam erre a stílusra, és a többiek is egyetértettek abban, hogy maradjak én az énekes.

Van esetleg központi dal a lemezen, ami különösen fontos számodra még ebből az eresztésből is?

A Seeds az utolsó napról szól, amit az édesapámmal tölthettem. Mindenképpen ez a legszemélyesebb és a legszomorúbb téma az albumon, amit éppen emiatt a mai napig nagyon komoly nehézséget jelent meghallgatnom.

És mit szólnak a lemezhez a Paradise Lost-os srácok?

Változó. Steve (Steve Edmondson basszusgitáros) szereti és érti is ezt a fajta muzsikát. Eljött a Cathedrals Of Dread klip forgatására is, rendszeresen hallgatja a lemezt, és mondja is, mennyire bejön neki. Nick manapság már egyáltalán nem hallgat death metalt, a lemezre pedig azt mondta, jó annak, ami. Azt hiszem, tőle komoly dicséretnek vehetem ezt! (nevet) Aaron (Aaron Aedy gitáros) pedig soha nem is volt death metalos, ő mindig is jobban vonzódott a klasszikus, tradicionális vonalhoz.

Úgy tudom, a Vallenfyre nem egyszeri projekt, hanem rendes zenekari működést terveztek.

Igen, ez így van. Az első koncertünk februárban lesz Finnországban, és mi is roppant kíváncsian várjuk, milyen érzés lesz színpadon állni ezekkel a nótákkal. Az eddigi visszajelzések alapján a közönség látni szeretné a bandát élőben is, de elsősorban nem rajtunk múlik, hová jutunk el. Formálódik egy önálló turné és néhány fesztiválfellépés is 2012-re, de minél több promoter keres meg minket, annál jobb.

Mit gondolsz, ki lenne számotokra az ideális turnépartner?

Hűha, ez kemény kérdés! Lássuk csak... Mivel a Vallenfyre zenekarként a barátságról szól, azt hiszem, csakis olyan csapatot mondhatok, akik emberileg is jó cimboráink. A Napalm Death jut eszembe így hirtelen, akikkel a kezdetek óta nagyon jó kapcsolatokat ápolunk. De zeneileg egy Entombed turné is hibátlan lenne, sőt, a Trouble vagy a St. Vitus társaságában is el tudnám képzelni magunkat. Ha pedig álomturnéról beszélünk, az eredeti felállású Celtic Frostot mondanám.

Ha már itt tartunk, a Triptykon nem jöhetne szóba? Hogy tetszik a lemezük?

A hangzása zseniális, és a koncepció is az. Értem, mit akar megvalósítani Tom, de a zene nekem vegyes. Bizonyos részei nagyon tetszenek, más elemek pedig egyszerűen nem indítanak be, elmennek mellettem.

Mit mondanál a Vallenfyre albumról, ha valaki olyannak kellene röviden jellemezned, aki életében nem hallott hasonló muzsikát?

(elgondolkodik) Hogy egy szennyes tiszteletadás a legnagyszerűbb embernek, akit csak valaha ismerhettem ezen a földön. És ez a tiszteletadás egyben meg is tisztított engem.

Kérdezhetlek a Paradise Lostról is?

Persze!

Úgy tudom, lassan kezdődik a stúdiózásotok. Milyen típusú lemezre számíthatunk tőletek, súlyosra vagy dallamosabbra?

A lemezanyag teljesen készen áll, a dalokat megírtuk, decemberben stúdiózunk, és a tervek szerint márciusban meg is érkezik az album. A zene mindenképpen súlyos, de szerintem ezúttal közelebb áll a klasszikus doom metalhoz, mint a legutóbbi pár anyagunk, és tele van melodikus gitárokkal, rengeteg gitárszólóval. A billentyűket ezúttal igyekeztünk nélkülözni, amennyire csak lehet, viszont rengeteg gitárharmóniát pakoltunk a nótákba.

Mit gondolsz, másmilyen lenne ez a Paradise Lost album a Vallenfyre nélkül?

Ez egy jó kérdés... (elgondolkodik) Talán igen. A Vallenfyre révén tisztább rálátást szereztem arra is, miről szól pontosan a Paradise Lost, jobban tudom, merre szeretnék eljutni vele. Bizonyos dolgok persze hasonlóak, de az alapvető irány eltérő.