Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Amorphis második nagylemeze. A zenekar a napokban különleges koncertalbummal ünnepelte a Tales From The Thousand Lakes jubileumát, hiszen ők is tisztában vannak vele, mennyire fontos mérföldkő volt pályájukon az album. A lemez ugyanakkor egyetemes jelentőségével is kiemelkedik a korabeli felhozatalból: megjelenése idején még nem volt egyértelmű, de Az Ezer Tó meséi már előfutára volt annak a hullámnak, amelynek felívelésekor az észak-európai death metal zenekarok az egész súlyos műfajt megújították. Az album sikerei révén az Amorphis emellett számos nemzetközi kaput is megnyitott a finn színtér versenyzői előtt.

Az Amorphis a '90-es évek elején alakult Helsinkiben Esa Holopainen gitáros, Tomi Koivusaari gitáros/énekes és Jan Rechberger dobos jóvoltából, az Abhorrence és a Violent Solution zenekarok romjain. A későbbi Olli-Pekka Laine basszerrel kiegészült formáció a korszak underground trendjeinek megfelelően death metalban utazott, és egy demó után a Relapse-hez szerződtek. Már itt jelent meg 1992 őszén első albumuk, a The Karelian Isthmus.

Bár már a korai Amorphis is tudott dalokat írni, a csapat ekkoriban még messze nem számított olyan eredetinek, mint később. A szomszédos Svédország death metal fellegvárában, a Sunlight stúdióban rögzített The Karelian Isthmuson leginkább a műfaj jellegzetes észak-európai fogásai köszöntek vissza, de ez nagyjából metszette is a zenekar korabeli céljait. Holopainen: „A '90-es évek elején mindössze két igazán kiemelkedő, death metalra szakosodott stúdió létezett, és minden death metal zenekar ezekben akart dolgozni: Tomas Skosberggel Stockholmban, illetve a floridai Morrisoundban. Mindkét helynek megvolt a maga védjegyszerű hangzása, mi pedig nagyon szerettünk volna a Sunlightba menni, és szerencsére a Relapse kicsengette a pénzt a felvételekért. Tomasszal gyorsan összebarátkoztunk, de igazából teljesen másmilyennek képzeltük. Eleve punk arc volt, maga a Sunlight pedig valójában egy szar kis házistúdióként működött – itt teremtette meg azt a bizonyos jellegzetes soundot. Emellett például volt egy rakás elektromos dobja is, és a nála dolgozó bandák rendesen igénybe is vették ezeket. Először el sem akartuk hinni, hogy ezeket is bevetette a védjegyszerű Sunlight-hangzás kialakításához. A Sunlight abból a szempontból furcsa választás volt, hogy az akkori svéd death metal bandák, az Entombed, a Dismember meg a Grave, akik mind ott vették fel a lemezeiket, másban utaztak, mint mi. A mi zenénkben már akkor is több volt a harmónia és a másféle elem, szóval a végeredmény végül a Sunlight-hangzás és az Amorphis-féle muzsika érdekes elegye lett. De mindannyian elégedettek voltunk vele."

Érdekes ugyanakkor, hogy perspektívájuk épp akkor kezdett kiszélesedni, amikor letették névjegyüket a death metal színtéren. Rechberger: „Egyáltalán nem voltunk profik. A pályánk kezdetén tartottunk, készítettünk pár felvételt, aztán turnézni kezdtünk. Minden új volt és izgalmas, de egy vasat sem kerestünk. Szóval nem vettünk félvállról semmit, de inkább tűnt hobbinak a dolog. Onnantól kezdve viszont, hogy az emberek elkezdték vásárolni a lemezeket meg a koncertjegyeket, már nem kizárólag a bulizásról meg a piálásról szólt minden. Muszáj volt még komolyabban venni mindent." Koivusaari: „Olyan 16 éves korunkig azt vallottuk, hogy ami nem death metal, az automatikusan szar. Még egy csomó jó albumot is lehajigáltunk az erkélyről, vagy lyukat fúrtunk beléjük, aztán egyszer csak megváltozott a helyzet. Emlékszem, egy nap a Sore Throat egyik lemezét bömböltettem, amikor azon kezdett járni az eszem, hogy ennél többre van szükségem. A végső lökést azonban a Kingston Wall nevű pszichedelikus progbanda első lemeze jelentette, ami 1992-ben jött ki, és teljesen megváltoztatta a hozzáállásunkat. A stockholmi lemezfelvétel után hazafelé tartva, a kompon már végig a Kingston Wallt istenítettük, és arról beszéltünk, milyen zenét akarunk majd játszani a következő albumon."

Mindez szövegileg és zeneileg is jelentős iránykorrekciót hozott a még mindig roppant fiatal zenekarnál. Más a helyükben talán csak készít egy még profibb, még töményebb verziót a debütből, az Amorphis azonban deklaráltan nem akart beállni a sorba, és olyan forrásból merítettek, amihez a korabeli színtéren más garantáltan nem nyúlt: saját nemzeti kulturális örökségükhöz fordultak vissza. Koivusaari: „Nagyon fiatalok voltunk még, és fiatalon az ember folyamatosan az újdonságokat keresi. Eleinte csak a kemény, súlyos zenék pörögtek nálunk, death metal, grindcore, ilyesmik, aztán egy idő után eljutottunk oda, hogy már nem találtunk ezeknél durvábbat. Így aztán elkezdtük beleásni magunkat a '70-es évek muzsikáiba, például a Pink Floydba, hiszen egyértelmű: amikor már nem élvezed annyira a megszokott dolgokat, új hatások után kell nézni. Ma már persze bezárult a kör, hiszen saját magunktól, a múltunkból is meríthetünk. Nem kell megpróbálnunk célirányosan valami mást csinálni. A folkos elemek alkalmazása csak amolyan ötlet volt eleinte, mivel ilyesmiket is elkezdtünk hallgatni, meg persze egy sor '70-es évekbeli bandát, akik szintén alkalmaztak a zenéjükben népzenei hatásokat. A Kalevala természetes és roppant ismerős ihletforrás, hiszen a benne szereplő történetek és témák tökéletesen passzolnak a zenénkhez. Innen jött az ötlet, hogy merítsünk belőle a szövegeinkhez. Nagyon eredeti, egyéni koncepciónak tűnt ezeket a folkos, népzenei gyökereinkkel kombinálni, és mi voltunk a metálszíntéren az elsők, akik ilyesmivel próbálkoztak. Ennek volt köszönhető a zenénk szépen atmoszférikus jellege."

Érdekes, de a szövegek terén is jelentkező új megközelítés Tomi szavai szerint részben kényszermegoldásként született: „Kicsit aggódtunk a szövegek miatt, ugyanis egyikünk sem akart szövegeket írni. Így merült fel az ötlet, és már nem is emlékszem, melyikünktől származott, hogy merítsünk akkor a Kalevalából. Azelőtt senki sem csinált ilyet, szóval kimondottan eredetinek tűnt a gondolat, főleg, hogy nem szerettünk volna hullákról meg hasonlókról írni, az ilyesminek ugyanis végső soron semmi értelme. Szóval egyszerűen csak valami szokványostól eltérőt szerettünk volna. A suliban egyébként nem rajongtunk a Kalevaláért, sőt, kifejezetten utáltuk, amikor feladták kötelező olvasmányként. De aztán az évek során valahogy kinyílt előttünk." Esa Holopainen: „1992 környékén kezdtünk el mélyebben érdeklődni a régi finn folklór és kultúra iránt. Ez később kibővült a skandináv népzene iránti fogékonysággal is. Rájöttünk, hogy mennyi nagyszerű dallam található a népzenékben, és nagy hatást gyakoroltak ránk ezek a dallamok."

Mindez azonnal hallható változásokat hozott az Amorphis zenéjébe. A színesítő billentyűket az első albumon még Rechberger szólaltatta meg, a szintetizátorok megnövekedett szerepe miatt azonban ekkor már bevettek egy főállású billentyűst Kasper Mårtenson személyében. Az időnként felbukkanó dallamos énektémákra a Kyyria énekesét, Ville Tuomit kérték fel. Olyannyira jelentősen módosult a perspektíva, hogy amikor ismét megjelentek Tomas Skogsbergnél a Sunlightban, néha még maga a csapat is elbizonytalanodott azt illetően, érteni fogja-e a közönség, mit csinálnak. Koivusaari: „Tomas végig azt mondogatta a felvételek közben, hogy ez a zene ruszki diszkó! Akkoriban már önmagában a tény is zavarba ejtő volt, hogy egy death metal lemezen tiszta férfiének hallható, nem is beszélve a billentyűkről. Emlékszem, a Nocturnust hallgatva korábban mi sem értettük, mit keres billentyű egy metállemezen!"

A végeredményt hallva a Relapse egyből, teljes mellszélességgel odaállt az 1994. július 12-én megjelent, Sv Bell ikonikus borítójába csomagolt album mögé. Pedig a lemez eleve billentyűvel kezdődik: a Thousand Lakes nagyon szimpla, ám nagyon hangulatos, melodikus zongorás intrója adja meg az alaphangulatot. Aztán persze az Into Hiding már jellegzetes sunlightos hangzású death/doom-riffeléssel startol, de a verze alatt beköszöntő folkos, szinte táncos gitármotívum helyből jelzi, hogy itt valami egészen másról lesz szó, mint a korszak szokványos death metal produkcióin. Mai szűz füllel talán semmi extrát nem hallasz ebben a témában, ha esetleg nem ismered a lemezt, hiszen ezek a folkos fogások az elmúlt három évtizedben szervesen beépültek a műfaj eszköztárába. Ez itt azonban maga az ősforrás: 1994-ben az Amorphis teljesen formabontó volt velük. Főleg, hogy Tomi Koivusaari bugyborékoló hörgése mellett nagyjából a nóta felénél felhangzanak Tuomi tiszta énekdallamai... Ilyen kísérletek persze folytak már egy-két zenekarnál ekkoriban, de összességében még megdöbbentő bátorságnak számított a dolog.

A The Castaway, ha lehet, még nyíltabban alkalmazza a folkos vezérmotívumokat, gitárdallamokat, vaskos billentyűs szőnyegeket, de ugyanakkor vastagon benne van a korabeli európai death metal érzésvilág is. A lemez egyik legerősebb, legragadósabb tétele, határozottan epikus, atmoszférikus bukét kap a megint szinte táncos főtémától, és Holopainen szimpla, de hatásos szólója is ül benne. Nem is beszélve a '70-es évek progos hatásait tükröző leállós, melodikus utolsó szakaszról... Az ilyesmi tényleg megint teljesen atipikus volt egy efféle albumon 1994-ben. A First Doom ezek után hagyományosabb húrokat penget, a címhez passzoló, végzetterhesen súlyos, láncfűrészes megszólalású gitártémákat azonban pörgősebb részek színesítik. Hagyományosabb nordikus death metal, enyhén klasszikus Paradise Lost-ízű felhangokkal, de remek dal.

A lemez slágere ugyanakkor kétségtelenül a Black Winter Day, ahol előbbi megközelítés ül nászt az Amorphis ekkori friss törekvéseivel. A dal korabeli sikere és utóélete nyilvánvalóan a szuperragadós, azonnal fülbe költöző harmóniamenetek, illetve Tuomi megint igen egyszerű, ám mégis himnikus és megnyerő tiszta dallamai, valamint a zsigeri durvaság kettősségének köszönhető. A folkos motívumokon elidéző, szólisztikus billentyű-gitár duett a nóta tengelyében szintén ikonikus. A maga nemében teljesen egyedi tétel ez, ám valahogyan mégis prototípussá tudott válni a '90-es évek derekának undergroundjában, a későbbi években ezer és egy másik zenekarnál köszöntek vissza egyértelműen innen eredeztethető fogások, hangulati elemek. A Drowned Maid szintén a korszak egyik legnépszerűbb Amorphis-dala, a mai napig játsszák élőben, a gurgulázó, folkos gitárdallamok és Koivusaari hörgése, illetve a recsegő-pusztító death metal riffek vegyülete mai füllel is elképesztően hatásos.

Az In The Beginningben Tomi és Ville sajátos duettje teremt páratlan hangulatot rögtön a felütésnél. Az egyre magasabbra törő, nagyobb ívű szólisztikus motívumok Koivusaari hörgésével a hátukon ismét óriásiak, mint ahogy a progos-folkos zárás is a domináns billentyűkkel, de Mårtenson színezései egyébként az egész dalban, végig teljesen eltérnek az akkoriban szokványostól. A Forgotten Sunrise jó ellenpontozásként megint zorallabb-mogorvább, sötétebb-doomosabb tétel, de a vastag szőnyegek meg az elszállt, újfent csak progos kalandozások a billentyűkön ennek is adnak egy plusz csavart. Ugyanígy a To Father's Cabin zakatolós riffelése is sajátos színezetet nyer Kaspernek és Villének köszönhetően, mégis a forgószél-szerű hangulatot teremtő, örvénylő témák révén kap ellenállhatatlan sodrást.

A végére a Magic And Mayhem szomorkásan fennkölt, mégis visszafogottan ízléses pillanatai teljesítik ki a hangulatot: az album egyik legjobb dalát tartogatták a fináléra, benne egészen gyilkos riffeléssel, amit azonban itt is mindig a legszebb pillanatokban oldanak a melodikusabb megoldásokkal. És persze a finn folkkal felturbózott progrock is újból beköszön a második felvonásban... Az a bizonyos három évtized persze hallatszik, de a lemez mai füllel is jól szól. Egyéni villongások nincsenek, ezek később sem voltak jellemzők a csapatra, sokkal inkább a hangulat és a koncepció eredetisége készteti főhajtásra az embert ennyi év után is. És nekik is ez lehetett a legfontosabb, mert a korszak sztenderdjeinek megfelelően, ha éppen akadt egy nüansznyi pontatlanság, koszosság a felvételen, de az összhatás így is ütött, akkor nem akarták mindenáron kigyomlálni a hibákat. De hát így volt ez a Heartworknél, az Iconnál és számtalan másik, ekkortájt megjelent überklasszikusnál is.

Meglepő vagy sem, a Tales From The Thousand Lakes egyből óriási kritikákat kapott az európpai metállapokban. A klasszikus death metal ekkorra már kifutotta magát, az underground brutál vonalon inkább a Pantera- és hardcore-hatású durvulatok mentek, illetve ekkoriban kezdett komolyabb erőre kapni a black metal is. Ebben a közegben nyilvánvaló volt, hogy az Amorphis friss hangot képvisel. Esa: „Fogalmunk sem volt róla, tetszeni fog-e az embereknek a lemez. Még Tomas Skogsberg is állandóan azt kérdezgette, tisztában vagyunk-e vele, mennyire másmilyen az album, mint az első. De aztán kijött az album, és hihetetlenül jó kritikákat kapott Európában. Onnantól kezdve folyamatosan azt kellett magyaráznunk mindenkinek, mi is az a Kalevala..."

A Headbanger's Ball eközben felkapta a Black Winter Day videóját, ami nemcsak az Amorphis, hanem a maihoz képest még embrionális állapotban leledző finn metálszíntér szempontjából is jelentős áttörésnek számított. Esa: „Valójában két klipet is készítettünk a lemezhez, az Into Hidingot viszont végül nem mutatták be, mert szörnyen sikerült. Egy iskolában vettük fel, és semmi köze nem volt a szövegi koncepciónkhoz vagy magához a zenekarhoz... A Black Winter Day videója már sokkal jobban sikerült, bár abban is remekül megmutatkozik, mi sül ki belőle, ha a finn mitológia egy német kliprendező keze közé kerül. Így kötöttünk ki végül egy középkori kastélyban... De igazából még ma is megállja a helyét az a videó, és akkoriban rengeteget ment a Headbanger's Ballban. Baromira örültünk is ennek, mivel a dolog annak idején Finnországban is szenzációnak számított: hűha, finn zenekart nyom az MTV a Headbanger's Ballban! Vagyis odahaza is nagyot emelt a dolog az ázsiónkon. Akkoriban még nem volt olyan kiterjedt a finn színtér, mint ma: rajtunk kívül a Sentenced meg a Stratovarius mozgott még komolyabban. A következő hullám a Nightwishsel meg a HIM-mel csak évekkel később indult be igazán."

A zenekar először egy rövid, mindössze kéthetes, önálló európai turnén mutatta be a lemezt a Desultory és a Haggard vendégeskedése mellett. A klubbulik zajos sikert hoztak, az album pedig sokkal jobban fogyott a vártnál. A siker azonban áldozatokat is kívánt, méghozzá személyi szinten is. Tomi: „Kasper fellélegzett, amikor véget ért a turné, mire a kiadó közölte, hogy már lekötötték a következő koncerteket néhány héttel későbbre, méghozzá az Egyesült Államokban, az Entombed előzenekaraként. Marha jó promóciós lehetőség volt, de Kasper egyből bedobta a törölközőt: kerek perec kijelentette, hogy őt felejtsük is el..." Az Amorphis így már Kim Rantala billentyűssel állt színpadra pályafutása első amerikai koncertjein. Az aktuális Wolverine Blues lemezt turnéztató svédekkel egyből adott volt a közös hullámhossz, de a körülmények igen mostohának bizonyultak. Holopainen: „Biztosan nem olyan volt az amerikai turné, mint amilyenre számítottunk. Azt hittük, minden hatalmas lesz és nagyon más, aztán rájöttünk, hogy odaát is ugyanolyan szar kis klubok vannak, mint Európában. Ebből a szempontból tehát végül nem volt nagy eltérés, de jól éreztük magunkat. Ráadásul rengeteg nagyszerű album jelent meg akkoriban, szóval megvettük őket és mindig ezeket hallgattuk a buszon, például a négyes Danziget. Fiatalok voltunk, nem volt sok összehasonlítási alapunk például a turnébuszok terén, így aztán kisbusszal utaztunk, csak mi öten, egy hangmérnök szintén Finnországból, meg még egy másik srác, aki segített nekünk, szóval heten bezsúfolódtunk a kocsiba, és így jártuk körbe Amerikát. Őrületes volt. Néha csak egyetlen motelszobát foglaltunk, ketten bementek, a többiek pedig utána úgy surrantak be."

A Tales From The Thousand Lakes végül túlzás nélkül hatalmas siker lett: a lemezből mindössze egy év leforgása alatt több mint százezer példány kelt el világszerte, amivel akkor és ott – furcsa vagy sem – minden idők legkelendőbb finn albumává vált. A Black Winter Day pedig akkora sláger lett, hogy 1995 elején még egy önálló EP-n is kijött, rajta néhány elfekvő plusz tétellel. A zenekarban immáron nem merültek fel kérdések azt illetően, van-e értelme továbbmenni a megkezdett ösvényen. Pasi Koskinen személyében bevettek egy főállású énekest Koivusaari mellé, Rechbergert lecserélték Pekka Kasarira, és nekikezdtek a harmadik nagylemez munkálatainak. Esa: „Nem mondanám, hogy nagy nyomás nehezedett ránk a folytatás idején, mert kizárólag azon járt az eszünk, miként lehetne még jobb a következő album. Eltökélten mentünk előre, és nem igazán tekintgettünk visszafelé. Bekerült hozzánk Kim Rantala a maga komoly képzettségével, és hozta a saját dalötleteit, amik sokkal zeneibbek, gitárharmóniákban és dallamokban gazdagabbak voltak a korábbi számainknál. Ez eléggé felbátorított bennünket, és egy idő után rádöbbentem: noha a Tales dalaiban is rengeteg dallamot meg szólót játszottam, az új nótákba kétszer ennyi került... Szóval nagyon sokat próbáltunk, gyakoroltunk. Addigra egyébként mindenki sokat fejlődött zenészként is a csapatban."

Az 1996-os, death metalt már csak nyomokban tartalmazó Elegy még elődje eredményeit is felülmúlta, az Amorphis pedig az európai új metálhullám egyik vezérhajója lett. A soron következő, 1999-es Tuonela és 2001-es Am Universum albumokkal a csapat népszerűsége csúcsára jutott. Az Elegy stílusát még tovább csiszoló anyagok tematikailag is változást hoztak. Esa: „Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy idő után ráuntunk a Kalevala-témára, mert itthon, Finnországban akkoriban mindenki csakis erről volt képes beszélni. Kizárólag erről kérdezgettek bennünket, és lassan úgy éreztük: senkit sem érdekel a zenénk, csakis a Kalevala. Ez a folyamat nagyjából az Elegy után kezdődött, ezért írta meg kissé sajátosabban Pasi a Tuonela meg az Am Universum szövegeit. Ezek szintén a Kalevalán alapultak, de nem olyan nyíltan."

Az egyes aktuális anyagokkal frissen érkezett rajongók mindazonáltal folyamatosan visszaástak a Tales From The Thousand Lakeshez. A '94-es lemez összeladásai így az ezredforduló idejére felülmúlták a 250 ezres példányszámot. Ekkorra persze e tekintetben a Stratovarius felnőtt Holopainenék mellé, a HIM, majd a Nightwish pedig mainstream léptékű sikereivel felül is múlta őket. De senki sem veheti el az Amorphistól, hogy azt a bizonyos kaput ők rúgták be a második lemezzel. A Tales From The Thousand Lakes jelentősége tehát többrétegű. Egyfelől megalapozta az zenekar máig ívelő és sikeres karrierjét, másrészről ráirányította a nemzetközi szakma és a közönség figyelmét a finn színtérre. Akkor még külsős szemlélőként a banda mostani frontembere, Tomi Joutsen sem látta ezt másképp: „Komoly dolognak számított, amikor kijött a lemez a Relapse-nél, az meg főleg, amikor nagy siker lett belőle. A kiadó elég rendesen megtolta az albumot, főleg az Államokban, így még ott is kimondottan jól futott, ezért is tudtak vele turnézni Amerikában. De eleve elkezdtek hirtelen nagyon sokat játszani külföldön, és az ilyesmi akkoriban nagy számnak minősült egy finn banda esetében. Szerintem itthon sokan ekkoriban még nem is fogták fel, mennyire jelentős úttörő munkát végez az Amorphis."

Harmadrészt a Tales lemez kiutat mutatott a death metalból, és már akkor felvillantotta az évtized második felében kibontakozott heavy metal revival arcélét, amikor annak gondolata még a legmerészebbekben sem merülhetett fel. (E tekintetben másik finn bandaként a már említett Sentenced is fejhossznyival előzte például a svéd csapatok javát az 1995 elején kiadott Amok albummal.) Nem mellesleg pedig a lemez hatása az évtized második felében szárba szökkenő folk metal vonalra is felbecsülhetetlen volt – már önmagában amiatt is, hogy Holopainenék bátran felvállalták népzenei hatásaikat, de a konkrét zenei áthallásokat illetően is.

A Relapse-szel aláírt előnytelen szerződés ugyanakkor visszaütött, főleg így, hogy az albumból az előzetesen várt mennyiség sokszorosa talált gazdára. Koivusaari: „Európában a Nuclear Blast volt a Relapse terjesztője, és teljesen megdöbbentek, amikor elmeséltük nekik, hogy gyakorlatilag semmit sem kerestünk a lemezzel. Azt válaszolták, hogy ha az ő bandáik közül adott volna el valaki annyit, mint mi a Tales From The Thousand Lakesből, körülbelül házakat vehettek volna maguknak a befolyt pénzből... De mivel öt lemezre írtunk alá a Relapse-szel, nem tehettünk semmit, csak vártuk a szabadulást. Mentális szempontból kemény volt a dolog, és egy időben még a névváltoztatás gondolata is felmerült. De aztán kitartottunk, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb vége lesz. Jó, hogy így tettünk, mert ellenkező esetben talán most is épp egy kocsmában keseregnénk, amiért annak idején át kellett volna törnünk, de mégsem sikerült..." Tomi Joutsen: „Baromi fiatalok, mindössze 19-20 évesek voltak még, és amikor megcsíptek egy többlemezes szerződést egy ilyen kiadónál, úgy tűnt, megfogták az isten lábát. Viszont hiába fogyott jól az album, magából a pénzből nem láttak sokat, annyit legalábbis biztosan nem, amennyit reméltek. Akkoriban Finnországban még senki sem értette igazán, miként kell elboldogulnia egy kiadónak a zeneiparban, és nem létezett az ehhez szükséges szaktudás. Manapság már persze teljesen más a helyzet, hiszen a finn lemezkiadók vérprofik, és pontosan tudják, hogyan kell akár nagy neveket is exportálni-importálni. Úgy tudom, az akkori hiányosságok egy idő után el is kezdték rányomni a bélyegét az akkori zenekari hangulatra. Viszont a Tales From The Thousand Lakes ettől még elég egyértelműen az Amorphis legfontosabb lemeze, a munkásságunk amolyan sarokköve."

Az Amorphis ma is az európai színtér egyik legmegbízhatóbb játékosa, hozzánk is rendszeresen visszajárnak, legutóbb épp a lemez harmincéves jubileumának napján, a Rockmaratonon játszottak Magyarországon. A csapat mai albumai ma már persze nem hozzák azt az izgalmat, mint a régiek, de a megbízható minőség mindig adott, és ők maguk is tiszta szívből imádják, amit csinálnak. Koivusaari: „Amikor elindult a zenekar, meg sem fordult a fejemben, hogy még évtizedekkel később is itt leszünk. Ma már nem meló vagy nem is hobbi ez az egész, hanem sokkal inkább életstílus. El sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. És nehéz is felidézni, hogyan jutottunk idáig, mert minden ciklikusan történt. Valójában sosem éltünk úgymond normális életet: folyamatosan turnéztunk, meg a többi... És emiatt kicsit még mindig olyan, mintha csak most kezdtük volna ezt az egészet."

A Tales From The Thousand Lakes megjelenése után harminc évvel szemlélve egyértelműen az akkori éra egyik legfontosabb underground metállemeze: örök mestermű, kihagyhatatlan alapvetés a műfaj történetében. Nem mondom, hogy ez az abszolút kedvencem a repertoárból, hiszen nagyon erős az életmű (nálam inkább megosztott etalonnak számít az Elegyvel, és utóbbit összességében biztosan többet hallgattam annak idején), de ha csak egy albumot kell mondani, ami miatt az Amorphis megkerülhetetlen zenekar, biztosan ezt mondanám.