Shock!

2024. április 19-én elhunyt Edward Anthony Pomponio. A Leeway zenekar Eddie Sutton művésznéven ismertté vált frontembere hosszú évek óta tüdőrákkal küzdött, szervezete pedig végül feladta a harcot. És bár Eddie és a Leeway sosem futott be akkora karriert, mint a velük együtt vagy utánuk indult kortársak egy része, a New York-i zenekar kétségtelenül ott van a hardcore/crossover színtér legnagyobb hatású alakulatai között. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Eddie halála óta folyamatosan érkeznek a méltatások és visszaemlékezések az olyan csapatoktól, mint a Biohazard, a Madball vagy éppen a Life Of Agony. A Leeway jelentőségét jól illusztrálja, hogy olyan arcok is személyes kedvenceik között tartják számon a bandát, mint Mike Portnoy, de igen komoly inspirációt jelentettek Scott Ian és az Anthrax számára is. Eddie emlékének adózva a Klasszikushock rovatban most a Leeway indulását és kultikus első lemezük, a Born To Expire megszületését idézzük fel.

Eddie Sutton minden szállal New Yorkhoz kötődött: „Spanyol, német és ír vér is csörgedezik az ereimben édesanyám révén, illetve van bennem Puerto Ricó-is, de főleg olasz vagyok. Queensben születtem, onnan költöztünk Long Islandre, majd azon az éjszakán költöztem vissza megint Queensbe, amikor John Lennont megölték. Gyerekkoromban egy társasházban laktunk, és ugyanitt élt Richie Havens is, a fekete soul/R&B előadó, aki Woodstockban is fellépett. A házba meg a fehér barátnőjével költözött be, ami akkoriban még elég szokatlannak számított. Nem voltam igazi utcagyerek, de rengeteget gördeszkáztam a környéken. Sosem volt jogosítványom, egész életemben tömegközlekedtem vagy deszkáztam."

Eddie életében kezdettől fogva nagy szerepe volt a zenének, hiszen szülei mindketten imádták a muzsikát, bár teljesen eltérő műfajokért voltak oda. A kis Pomponio számra természetes volt, hogy nem ragad le egyetlen stílusnál, ez a nyitottság pedig döntő szerepet játszott abban, hogy messze megelőzve korát, a Leeway is különböző műfajokat elegyített már pályafutása kezdetekor is. Eddie: „Édesanyám hatalmas R&B- és Barbra Streisand-rajongó volt, édesapám igazi hard rocker, rám pedig mindkettejük ízlése hatott. Az első lemezem például a Jackson Five ABC-je volt, amire már gyerekként is énekeltem, táncoltam. Amikor aztán 1981-ben találkoztam a New York-i hardcore-ral, egyből tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni. A színtérre a Token Entry-s srácok révén kerültem, akiket akkor még Gilligan's Revenge-nek hívtak. Környékbeli kölykök voltak, és ők vezettek be ebbe a világba. Igazi csináld magad mozgalom volt ez akkoriban, ami engem is arra sarkallt, hogy belevágjak. Ráadásul mindenkit arra inspirált a közeg, hogy találja meg a saját hangzását. Rengeteg rapet hallgattam ekkoriban, és ezek hatása is megjelent a stílusomban, a mozgásomban, a megjelenésemben. Nagyon barátságos, inspiráló közeg volt az. Emlékszem, egyszer, még kölyökkoromban belefutottam Rod Stewartba az utcán. Szerettem volna kérni tőle egy autogramot, de elhessegetett, mint egy legyet. Ezzel szemben a Bad Brains tagjai, akik olyanok voltak nekünk, mint a Beatles, mindig iszonyú kedvesek voltak mindenkivel. Tetszett ez a hozzáállás."

Bármennyire is magával ragadta a fiatal Eddie-t a hardcore, kapásból egyértelmű volt számára, hogy nem akar beállni a sorba, és simán csak üvöltözni meg tipikus HC-t játszani. Kezdettől igazi dallamokban, horzsoló riffekben és súlyos dobtémákban gondolkodott. Eddie: „Mielőtt a Leewaybe kerültem volna, a házunkhoz közel dolgoztam, egy sarki bárban, ahol Grandmaster Flash-feldolgozásokat adtam elő pár ingyen sörért. A Leeway története akkor indult, amikor megismertem egy koncerten A.J. Novellót, aki ekkoriban együtt játszott egy Saso Motroni nevű dobos sráccal, én meg beszálltam hozzájuk énekelni. Valahol összeakadtunk Jose Ochoával is, akiből végül az első basszusgitárosunk lett, és meg is volt az első felállás. Először még azt sem tudtuk, mi legyen a banda neve. Az is komolyan felmerült, hogy Juggernautnak fogjuk hívni, mivel úgy gondoltuk, hogy ez remekül sugallja azt az elsöprő erőt, amit a színtér akkoriban jelentett. Sőt, egy koncertet még The Unruled néven is adtunk, de aztán a Leeway mellett döntöttünk." Anthony Joseph „A.J." Novello: „Már rögtön a kezdetekkor sem tisztán HC-t játszottunk, már az első demónkon is voltak Metallica-riffek. Mindig is az volt a célunk, hogy a metal hatásaink megjelenjenek a zenénkben, így ezek már az egészen korai cuccainkon is hallhatóak." Eddie: „1984-85 körül nem létezett sok metálos hangzású HC-banda. Mi viszont kemény dobokat, súlyos gitárokat akartunk, de HC/punk-jellegű szövegekkel, utcai attitűddel. Nem arról akartunk énekelni, hogy milyen kokózni meg sportautókkal furikázni és prostikat dugni."

A banda több demót is rögzített a korai érában, és náluk is igen komoly volt az átjáróház, mint szinte minden, épp csak elindult zenekarnál. Természetesen az első felállás esetükben sem bizonyult tartósnak, de egy négyszámos demóra azért futotta az erejükből 1985-ben. Érdekesség, hogy már ezen is szerepelt két olyan dal, ami később a debütlemezre is felkerült: a Be Loud és a Catholic High School, még Catholic H.S. címmel. Eddie: „Az első felállás nem sokáig maradt együtt, Saso és Jose hamar kikerültek a képből. Jose írta viszont az On The Outside és a Catholic High Shool szövegét, amik a debütalbumunkra is felkerültek. A Catholic High School címe a Kentucky Fried Movie című 1977-es filmből jött, és arról a sok szarságról szólt, ami ezekben a sulikban ment. Valamikor 1984-ben írtuk az első verzióját, amikor még gyakorlatilag senki sem rappelt metálzenére. Ekkoriban kezdett befutni a Run DMC, és mi is kb. akkor írtuk meg ezt a dalt. Végül mi is ugyanahhoz a kiadóhoz kerültünk, mint ők, és többször összefutottunk velük. Nagy metálrajongók voltak. Saso aztán egyre komolyabban kezdte tolni a testépítést, és végül már komoly problémái voltak a gyors tempókkal, a nagyra nőtt izmai egész egyszerűen behatárolták a mozgását. Jose helyett pedig simán csak akartunk egy jobb basszert. Rövid ideig velünk játszott Mackie Jayson, a Cro-Mags legendás dobosa, és AJ meg én rájöttünk: ahhoz, hogy a banda a következő szintre tudjon lépni, kell egy igazán ütős ritmusszekció. Ezért rúgtuk ki Josét. Nekem kellett közölnöm vele a döntésünket, ami igazán szívszorító pillanat volt, de meg kellett tennem a banda érdekében."

Jose helyére egy Eddie Cohen nevű srác került, a dobok mögött pedig Mackie segítette ki a bandát, és ekkor bővítették a felállást is ötfősre, hiszen A.J. mellé bevettek még egy gitárost, azt Gordon Ancist, aki korábban az Agnostic Fronttal is turnézott. A cél egyértelmű volt: minél masszívabb, metálosabb hangzás. Az ötszámos Enforcer demón már pontosan ez is volt hallható. Eddie: „Az első komoly demónk az Enforcer volt, és szerintem már azon megjelent kezdetleges formában az az egyedi sound, amit az első lemezre sikerült kialakítanunk. A korai, demós időszak volt kétségtelenül a leginkább HC-s éránk, és kellett körülbelül két év, mire A.J. megtalálta a saját stílusát, hangzását. Ekkortól lettek egyre hangsúlyosabb a metalos ízek a zenénkben." A banda ázsiója innentől meredeken ívelt felfelé: rengeteget koncerteztek, és természetesen a legendás CBGB's klubban is rendszeres vendégek voltak, a srácok pedig megőrültek értük. Eddie: „Soha semmilyen drog vagy bármi más nem tudta még csak megközelítőleg sem visszahozni azt az érzést, hogy milyen volt színpadon állni több száz néző előtt, akik megőrültek a zenénktől és csak úgy áramlott belőlük az energia." Csak idő kérdése volt, hogy a banda mikor jut el a lemezszerződésig, ez a pillanat pedig 1987-ben érkezett el. A Sutton / Novello tengely mellett pedig természetesen ekkor már ismét új arcok voltak. Kétségtelen azonban, hogy a Born To Expire-t feljátszó ötös kivételesen tehetséges figurákból állt.

Elsőként Howard „Zowie" Ackermann basszusgitáros csatlakozott a bandához, majd érkezett a ritmusszekció másik fele, a brazil származású, Bonham-fanatikus Tony Fontão: „Megismerkedtem egy sráccal, aki a Leeway akkori gitárosának, Gordon Ancisnak volt a haverja. Összehozott minket Gordonnal, aki említette, hogy dobost keresnek. Adott egy koncertfelvételt (ez lehetett a csapat 1987-es Unexpected Live kazettája Mackie-vel a dobok mögött – K.G.), hogy tanuljam meg a dalokat, aztán próbáltunk és be is vettek a bandába. Gordon aztán egy-két hónappal később már ki is lépett, az ő helyére érkezett Michael Gibbons, és ezzel össze is állt az első lemezes felállás." Michael Gibbons: „Gordon kilépett a Leewayből, hogy összehozzon egy Zero Hour nevű bandát a Whiplash/Slayer-dobos T.J. Scaglionével és Pat Burnsszel. Mivel már a középsuliban szerettem a Leewayt, amikor hallottam, hogy üresedés van, mindent megtettem, hogy megkapjam a melót. Hosszú hajú metálos voltam, de Eddie és AJ szerették a speed metalt, így bevettek. Mikor beléptem, a dalok már készen voltak. Mindössze annyi történt, hogy Zowie-val néhányat átdolgoztunk kissé, metalosítottuk a hangzásukat. Ezek között volt a Mark Of The Squealer meg az Enforcer is, de a nóták többségét AJ vezetésével készre írták addigra a srácok." Eddie: „A szövegeket én írtam, leszámítva azt a kettőt, amit José hozott a korai időkben, és az énekdallamok is hozzám fűződtek. A zene nagy részét AJ szerezte, Mike pedig hozzátette a zseniális szólókat, amilyenekhez foghatót senki sem játszott akkoriban a hardcore bandákban."

Mire a lemezszerződés összejött, a zenekar nem csak a színpadokon szerzett igen komoly rutint, de a próbateremben is régóta gürcöltek már. Ráadásul a Born To Expire dalainak egy része már a korábbi demókon is szerepelt, így maximális felkészültséggel tudtak stúdióba vonulni. A lemezt a Rhode Island-i Normandy stúdióban vették fel, ahol később olyan sztárprodukciók is dolgoztak, mint például a New Kids On The Block. A.J.: „1987-ben szerződtünk le a Profile Recordsszal, az első lemezünket pedig Tom Soares és Chris Williamson segítségével vehettük fel, és szerintem simán felveszi a versenyt a legtöbb banda debütálásával. Tom és Chris óriási munkát végeztek, és nekik köszönhetően remekül is szólt az anyag. Az is világosan kiderült, hogy megérte két-három éven keresztül heti négy alkalommal próbálnunk, a befektetett energia és munka meghozta a gyümölcsét." Eddie: „Ha nincs ott velünk Chris és Tom, akik igazi profikként viselkedtek, biztos vagyok benne, hogy nem tudtuk volna megtalálni a saját utunkat, és a Leeway-sound sem született volna meg ebben a formában."

Elég csak meghallgatni, hogy 1984-85 körül, amikor a Leeway első dalai születtek, milyen zenét játszottak a színtér csapatai és kapásból egyértelművé válik, hogy Suttonék valami teljesen újat, izgalmasat és egyedit alkottak meg. Ráadásul mire sor kerülhetett az első nagylemez felvételére, a rengeteg befektetett munkának köszönhetően technikailag is egyértelműen a közeg legjobb zenészei között tartották őket számon. Eddie: „Sokan azért nem szerették a hardcore bandákat, mert nem voltak bennük igazi énekesek, dallamok helyett mindenki csak kiabált. Ráadásul nem is artikuláltak igazán, így a szövegeket is alig lehetett érteni. Én viszont igyekeztem odafigyelni a melódiákra, a szavak megfelelő kiejtésére a stúdióban. Részben siketen születtem, a bal fülemre csak kábé 50 százalékban hallok, és azt akartam, hogy a hozzám hasonlók is rendesen értsék, amiről énekelek."

A színtéren unikumnak számító, dallamos megközelítés, továbbá az akkor még szintén meglehetősen ritkán előforduló, domináns thrash/speed metal hatások valami egészen különleges eleggyé álltak össze a Leeway első nagylemezén, az 1987-ben felvett Born To Expire-ön. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy akkoriban senki sem játszott még csak hasonló zenét sem, és nemcsak a stílus volt különleges, hanem az az igényesség, ahogy dalaikat végső formába öntötték. Egyértelműen kijelenthető, hogy az első Leeway-album hangzása egészen szenzációs volt a korabeli, elsőlemezes zenekarok produktumaihoz képest, de a zene minősége is zárójelbe tett szinte mindent a színtéren.

A Rise & Fall nyitó, finom basszus-dob összjátéka, illetve az erre ellentmondást nem tűrően berobbanó, zseniális riff, majd Fontao súlyos dobolása valami olyan elegyet alkot már a lemez legelején, amihez foghatót akkoriban senki sem tudott összehozni, de a manapság tomboló retro-őrület fiatal bandáinak 90 százaléka is fél karját odaadná egy ilyen erőteljes kezdésért. A Rise & Fall maga a tökéletes crossover-dal, amivel kétségkívül megelőzték a korukat. Tony: „A Rise & Fall elején a lábcin-játékomat a Deep Purple Woman From Tokyo dala inspirálta. Úgy éreztem, hogy nem elég csak simán lekísérnem a basszust, együtt kell játszanom vele, ki kell egészítenem."

Folytatásként érkezik a csapat emblematikus nótája, a Mark Of The Squealer, Fontao thrashes duplalábdob-témáival, reszelő riffeléssel és egy kiváló szólóval Mike-tól. A Be Loud valamivel hagyományosabb megközelítésű dal, hiszen már a banda legelső demóján is szerepelt, így valamikor 1984-85-ben születhetett. Fontao csatlakozásának köszönhetően azonban ezt is alaposan felpörgethették, Tony pedig használja is benne a duplázót rendesen. Az On The Outside szintén egy korai zsenge továbbfejlesztése, hiszen ez is egyike volt annak a két dalnak, amihez a szöveget még a csapat eredeti basszusgitárosa, Jose Ochoa szerezte, főriffje pedig simán a legjobb, legötletesebb a lemezen. A Defy You a Be Loudhoz hasonló megközelítésű cucc, csak kevésbé fogós refrénnel, amit a csapat legkorábbi, demós slágere, a kíméletlen riffelésre épülő Enforcer követ. A Tools Of War végig pörgő duplázóin keresztül jutunk el a címadóig, melyben Tony Fontao nem csak zeneileg, de a feljátszáskor használt játéktechnikát tekintve is adózik példaképe, John Bonham előtt. A dal végén hallható kakofón gitárszóló és Zowie mesteri basszusfutamai is elismerésre méltóak. Tony: „Az egyik legnagyobb bálványom John Bonham volt, a címadóban pedig egyértelműen érezni a hatását. Egyszerre játszom benne gyorsan, és erőteljesen, a lábdobot pedig egyetlen pedállal hoztam le a stúdióban, nem használtam a duplázót."

A dobos hatalmasat melózott a felvételekkor, hiszen a lemez vázát mindössze egyetlen nap alatt, élőben vették fel, és csak az extra részeket, ilyen-olyan kiegészítéseket, díszítéseket rögzítették a további napokon. Tony: „A dalokat élőben, egyszerre vettük fel. Én külön helyiségben voltam, de egy ablakon láttuk egymást a többiekkel. Mindenkin rajta volt a fejhallgató, kérdeztem, hogy kész vagytok-e, aztán nyomtuk is a nótákat. Nem külön-külön részeket, hanem a teljes dalt egyben. Iszonyúan el is fáradtam a végére." Mike: „Reggel hatkor kezdtük el felvenni a lemezt, és minden jól is haladt. Első vagy második nekifutásra rögzítettünk mindent, mert nagyon felkészülten érkeztünk, de így is marha keményen kellett melóznunk. Már majdnem éjfél volt, amikor egyszer csak szám közben Tony megállt, rám nézett és elkezdte csóválni a fejét. Teljesen kimerült. Kellett neki egy alvás, aztán másnap minden további nélkül folytatta a munkát. A dalok alapja felment az első nap, és teljesen kész is voltunk mindennel mindösszesen négy nap alatt."

Címével ellentétben a Marathon alig haladja meg a két percet, és az összetett, technikás címadó után ez ismét csak egy egyenes vonalú, HC-orientált darab, tekerős Mike-szólóval, a végén pedig egy kvázi-dobszóló is elfért. A szélvész energiabomba Self Defence ugyanezt a vonalat követei, majd érkezik a Catholic High School (Girls In Trouble). Ebben ismét csak valami teljesen váratlant húzott a csapat, hiszen mindenki mást megelőzve Eddie konkrétan végig rappel benne, Zowie pedig egy funkos hatású basszus-kiállással dobja fel. Egy újabb darab, amivel megelőzték a korukat és utat mutattak a követőknek. A lemezt aztán a melodikus hatású speed metal riffel induló Unexpected zárja, amit azért hamar besúlyosítanak, a csuklószaggató riffelés után pedig egy málházós, középtempós döngölést is beleillesztenek.

A csapat nemcsak zenéjét tekintve, de a lemez csomagolása kapcsán is igyekezett elkerülni a kliséket. Leonardo Vitruvius-tanulmányát vették alapul a borítóhoz, melyet egy bizonyos Bevin Stone fordított ki önmagából. Szó szerint. Eddie: „A borító koncepciója Leonardo Da Vinci híres művéből indult ki, és ha jól emlékszem, én dobtam be az ötletet a többieknek. A mi figuránkon viszont nincsen bőr, mintha kifordították volna, és egy Bevin Stone nevű fickó rajzolta meg. Nagyon szeretem ezt a borítót, Bevin nagyon sokat segített vele a bandának. Ha jól tudom, évek óta remeteként, a világtól teljesen visszavonultan él, és nem is aktív már, mint művész."

Kétségtelen tény: a Leewayben minden megvolt ahhoz, hogy a NYHC vagy akár a komplett thrash/speed metal színtér kiemelkedő bandája lehessen, erre azonban mégsem került sor. Ahogy az már csak lenni szokott, a miértekre az elhibázott kiadóválasztás és a tagcserék környékén kell keresni a válaszokat. Eddie: „Mind Tonyval, mind Zowie-val nagyon jól jártunk, zseniális zenészek voltak és remekül ki is jöttünk velük. Sajnos azonban az első anyag megjelenése után mindketten kiléptek a bandából. Tony szerintem aréna szintű rock sztár szeretett volna lenni, Zowie meg átment a Circus Of Powerbe, ahol rendes fizetés is volt, meg nagykiadós szerződés. Nem tudom, hogy végül sikerült-e bizonyítani, de később nagyon úgy tűnt, hogy az ő barátnőjét is Joel Rifkin ölte meg, akárcsak a Reagan Youth-os Dave Rubinstein barátnőjét is. (Joel Rifkin amerikai sorozatgyilkos, aki legalább kilenc nőt ölt meg 1989 és 1993 között, és ezért végül 203 évre ítélték. – K.G.) Zowie és Tony kilépése végül odáig vezetett, hogy 1987 novemberében felvettük ugyan a lemezt, de csak 1989 januárjában jelent meg. Zowie ugyanis elment egy hosszú turnéra a Circus Of Powerrel, a kiadó meg nem akarta megjelentetni a lemezt egészen addig, míg minden papírt alá nem írt." Mike: „A kiadó egyáltalán nem foglalkozott a lemezzel, semmiben sem támogattak minket. Gyakorlatilag egy rapkiadó voltak, akik kísérletezésképpen leszerződtettek három HC-bandát, a Cro-Magset, a Murphy's Law-t meg minket, illetve a Wargasm nevű metal zenekart, aztán nem tettek semmit egyikünkért sem."

Hiába volt kész tehát a zseniális bemutatkozás, a kiadói szívatásnak köszönhetően sokáig nem jelenhetett meg, ami azt eredményezte, hogy az egykori követők szépen beelőzték a Leewayt. Eddie: „Egyértelműen ott voltunk az úttörők között, épp csak a lemezünk nem tudott megjelenni, ezért sokkal később ismert meg minket a nagyközönség, mint a többieket. De a színtéren mindenki tudja, hogy a hardcore és a crossover zene úttörői között voltunk." AJ: „Amikor a lemez kijött, mindenkit meglepett, hogy mennyire metálos hangzású. Gyakorlatilag újraírtuk vele a NYHC szabálykönyvét, mivel nem csak egymásra dobáltunk a dalokban mindent, hanem rászántuk az időt, hogy kidolgozzuk a dalainkat, és emellé még súlyos gitársoundot is használtunk."

A lemez megjelenése után még úgy tűnt, a Leeway szintet léphet, hiszen a legjobb helyre kerültek: tizenkét hetet turnézhattak a Bad Brainsszel. Egyértelműen kitartott tehát a lendület, és 1991-ben meg is érkezett a kettes nagylemez, az elődjéhez méltó színvonalú Desperate Measures, már Pokey Mo dobossal és Jimmy Xanthos basszusgitárossal a fedélzeten. Ezt követően azonban a dolgok kezdtek kicsúszni a kezeik közül, Eddie pedig személyesen is megjárta a lejtő legalját. Eddie: „Azt hiszem, az táplálta a pszichés problémáimat és a drogfüggőségemet, hogy láttam a zenekarokat az MTV-n, és azt éreztem, mi is vagyunk ilyen jók, ha nem jobbak. Nem akartam rocksztár lenni, a gazdagság sem érdekelt, de vágytam az elismertségre. Ott akartam lenni az MTV-n és turnézni akartam. Ez nagyon komoly frusztráltságot és depressziót okozott nálam, ami opiátfüggőséghez vezetett."

A Leeway erejéből még két nagylemezre futotta, az 1994-es, alternatív és grunge-hatásokat mutató Adult Crashre és az 1995-ös, a klasszikus hangzásvilághoz visszakanyarodó Open Mouth Kissre, amiknek ugyan megvoltak a maguk pillanatai, az első két anyag szintjét azonban nem tudták hozni. A banda végül 1996-ban oszlott fel, és ugyan 2006-ban próbálkoztak egy rövid reunionnal a Sutton – Novello – Gibbons – Mo – Xanthos felállásban, ebből végül nem lett semmi. Eddie csak 2016-ban tért vissza, az immár Leeway NYC névre átkeresztelt alakulat élén, de a demós korszak gitárosán, Gordon Ancisen kívül csupa új arccal, köztük az ex-Dog Eat Dog-gitárossal, Dan Nastasival a fedélzeten. Ez a felállás két dalt rögzített 2018-ban, és végül ezek lettek Eddie Sutton utolsó felvételei. Közülük az I'm Your Pushert 2019-ben még a maroknyi magyar közönség is hallhatta a régi Dürer kistermében, az azt követő években azonban már leginkább csak Eddie tüdőrák elleni küzdelméről szóltak a hírek.

Eddie „Sutton" Pomponio végül 2024. április 19-én hunyt el, azaz csupán pár hónappal követte régi harcostársát, a 2023. december 27-én távozott Michael Gibbonst.