Shock!

Még mielőtt a Marduk azzá a vérrel öntözött harci szekérré változott volna, ahogy manapság ismerjük, a babiloni főisten után keresztelt, de tolkieni hatásokkal is alaposan megterhelt banda egyértelműen jelen volt a skandináv black metal fundamentumának megformálásánál. Húsz éve kiadott alapművük, a Those Of The Unlight nem csupán a kronológia, de stílustörténeti jelentősége miatt is az A Blaze In The Northern Sky, a Diabolical Fullmoon Mysticism, az első Burzum album vagy a De Mysteriis Dom Sathanas mellé helyezhető a feketefém klasszikusok sorában. Patrick Niclas Morgan Steinmeyer „Evil" Håkansson zenekarának első vegytiszta black metal anyaga a legizgalmasabb formájában mutatja be az általa képviselt gyűlöletes műfajt, ahogy első lépéseit megteszi a csatatéren.

Kevesen érkeztek a színtérre olyan engesztelhetetlenül kompromisszumképtelen hozzáállással, egyszersmind hasonlóan bárdolatlan vizualitással, mint a svéd black metal ezen alapcsapata. Morgan azzal az egyértelmű szándékkal alapította meg 1990-ben a Mardukot, hogy általa a lehető leggyűlöletesebb, istenkáromló szörnyeteget hozhassa létre, ami a zenében csak kifejezhető. Mindennek első tárgyiasult eredménye a hírhedt Fuck Me Jesus demó lett, mely szerzői kiadásban, 1991-ben jelent meg, de elsősorban inkább betiltott borítófestménye okán került az érdeklődés középpontjába. E demóról a zenekar végül három nótát is átmentett debütáló nagylemezére, mely Dark Endless címmel jelent meg a rákövetkező év végén. Mivel a korai Marduk lényegében egy death metal alakulat volt, ez az album is súlyos, tömény death metalt tartalmazott, a kivételt mindössze néhány dallamos gitártéma és a károgós vokál erősítette.

A zenekar e kezdeti felállásában a gitáros/dalszerző Morganen kívül még egy ritmusgitáros, az 1994-ben távozott, majd egy évtizeddel később basszusgitáros/producerként visszatért Magnus „Devo" Andersson is szerepelt, nevével fémjelezve a Marduk egyetlen valódi kétgitáros felállását. A Those Of The Unlight borítótervéért felelős Kim Osara, majd a Hypocrisy-főnök Peter Tägtgren is kisegítette ugyan a kvartettet később gitáron, de sorlemezt a továbbiakban már nem rögzítettek így. A legvastagabb húrok kezelőjeként a debütáló albumon még Rickard Kalmot hallhatjuk, de hangszerét nem sokkal ezután Roger „Bogge" Svensson (B. War), a poszt emblematikus figurája vette át, így a második lemeztől már az ő izgalmasabb megközelítésű játékában gyönyörködhetünk. A mikrofont pedig végül az alapító felállás dobosa, Joakim „Af Gravf" Göthberg volt kénytelen kézbe venni, miután az eredeti vokalista, Andreas Axelsson (főállásban az Edge Of Sanity gitárosa) és a Marduk útjai kettéváltak.

A második albumra ráfordulva aztán Morganék – nem egyedüliként a színtéren – megpróbáltak a lehető legteljesebb mértékben eltávolodni a máris „kommerszbe" hajló death metal sablonjaitól, és felmutatni valami jelentőségteljest, immár a black metal úttörőinek szerepében. Alapul véve Euronymousék zenei motivációit, hamarosan a Marduk is kialakította saját stílusát, amely azonban igen kevéssé emlékeztetett mai megszólalásukra. Akkoriban az érzelmek és az érzékek sokkal szélesebb spektrumára tudtak/akartak hatni, ami itt egy igazán változatos hangképeskönyvet eredményezett. Döntő szerepe van ebben Dan Swanö hangmérnöki munkájának, aki a basszusgitár adta lehetőségeket is előszeretettel kihasználva, együttműködésben a zenekarral, egy tökéletesen a vérgőzös brigád erősségeire szabott, jellegzetes sound kifejlesztésén fáradozott – végeredményben teljes sikerrel.

Számomra is meglepő módon az első szó, ami a Those Of The Unlight hallgatásakor eszembe jut, a progresszivitás. A progresszió szó – érdemes újra és újra leírni – haladót, élenjárót jelent, és én is ebben az értelemben használom, nem összekeverve a stílus-skatulyaként továbbélő mai jelentésével. Persze könnyű volt húsz évvel ezelőtt, a zsáner hajnalán úttörőnek lenni egy felderítetlen kontinensen, mondhatnánk, azonban a bátorság és a dalszerzői képesség efféle szimultán megnyilvánulása már akkoriban sem jött szembe minden utcasarkon. Talán ezért is, a végeredmény engem sokkal inkább emlékeztet például a honfitárs/kortárs Katatonia (Dance Of December Souls éra) felgyorsított változatára, mint a norvég vonal bevezetőben is említett korai alkotásaira. A párhuzamot egyébként Göthberg hangja is erősíti, ami olykor felettébb emlékeztet az akkori Jonas Renkse kiszenvedett üvöltésére.

Számtalanszor elhangzott már, hogy a Marduk prioritása mindenkor az erődemonstráció és az ehhez igazodó masszív hangfüggöny előállítása volt. Öncélú technikai bemutatónak ebben a közegben nincs helye, és Morgan mindig kategorikusan ki is tartott e koncepció mellett, szemben például a Mayhemmel, akik zenei komplexitás terén a skála mindkét végpontjába eljutottak. Mivel billentyűs hangszereket csak elvétve használtak, az atmoszférateremtés savát-borsát mindig is a tőlük megszokottan tömény riffek hangulata adta. Mindehhez pedig nem volt szükség többre, mint a máris Morgan kezében levő képességre, amellyel szimplán megfogalmazott témáiból a rá jellemző intenzitású, koromfekete tirádákat összefűzte. Aktuális társai mindehhez képességeik szerint tették hozzá mindazt, amire a megcélzott összhatás elérése érdekében szükség volt. Ez az album, a maga ólomszürkén fenyegető horizontjával a legfényesebb bizonyíték minderre.

Amellett, hogy lényegesen eltérő megközelítésben fogant, a Those Of The Unlight gyorsabb, változatosabb, drámaibb hatású lett elődjénél. Bár a hangzás természetesen mentes minden felesleges polírtól vagy lekerekítettségtől, mégis egyértelműen elkülöníthető a porszívóhangzású, lo-fi produkcióktól. A mélyebb regisztereket is kihasználó megszólalás, a karakteres, vastag gitársound ebben a stílusban ma sem számít megszokottnak, melyet Morgan néhány jól elhelyezett, szimpla megfogalmazású, de velős gitárszólóval teljesít ki. A Marduk a színtérre belépve gyakorlatilag rögtön egy klasszikust tett le az asztalra, pedig tobzódó kreativitásuk itt olykor egészen meglepő eredményeket is hozott. Az album gyöngyszeme, az Echoes From The Past nóta például igazi unikum a zenekar életművében, ahogy az egyszerű, torzítatlan akkordbontogatástól okos építkezéssel eljuttatják a hallgatót a drámai, már rájuk jellemzően kíméletlen végkifejletig.

A megbecsülést a zenekar és a közönség részéről is vitathatatlanul jelzi az a tény, hogy a Those Of The Unlight dalai a mai napig a koncertprogram elhagyhatatlan részei, ahogy arról a tavalyi, budapesti fellépésük is tanúskodik. Sőt, a jubileum tiszteletére a téli, európai turnékörben elejétől végéig eljátsszák a lemez dalait, vélhetően számos régivonalas rajongó leghőbb vágyát váltva valóra ezzel. Az album életciklusához tartozó érdekesség, hogy az első, ezerpéldányos széria rózsaszín logóval került a gyűjtők legbecsesebb darabjai közé. A Regain Records 2006-ban, némileg módosított artworkkel jelentette meg újra az anyagot, bónuszként három korabeli koncertfelvételt csapva az eredeti kollekcióhoz. Valódi jelentősége nincs, de a kultikus státusz dicsfényét erősíti, hogy a Burn My Coffin dalcímet eredetileg a Mayhem legendás frontembere, Dead adta egy szerzeményének, amely azonban a De Mysteriis Dom Sathanasra már más néven került fel, így végül a Marduk csapott le rá.

Gyűrűlidércek a borítón, festett lidércek odabent – nem ígér, és nem is nyújt könnyed szórakozást ez a bő félórás éjszakai vágta. Akit a fentiek és a némiképp poros hangzás nem riaszt el, itt kézzel foghatóan megtapasztalhat valamit a stílus esszenciájából. Ez a tény, valamint következetes, önmagukat és hallgatóikat sem kímélő hozzáállásuk adja az alapját a Marduk mai napig továbbélő reputációjának.