Shock!

A Quiet Riot pályafutása furcsa hullámvasút. Az első formájában még Randy Rhoads által alapított zenekar a semmiből jutott fel a csúcsra mindössze néhány hónap leforgása alatt, még a Billboard-lista élére is felkerültek, majd – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. A csapatnak így már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, 1983-as lemezük azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. Az e hónapban harmincöt éves Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében.

A Quiet Riot a '70-es évek második felének úttörő amerikai hard rock/metal-csapatai közé tartozott, csak éppen elég kevesen vették ezt észre a Sunset Strip klubjain kívül. Mint ahogy egyébként a többség azzal sincs tisztában, hogy a zenekart maga Randy Rhoads (igen, az a Randy Rhoads) alapította, pedig a gitáros itt kezdte profi rockzenészi pályafutását... A banda későbbi sztárkorszaka azonban markánsan elkülönült ettől az érától.

A korai korszak tagjai Randy mellett Kevin DuBrow énekes, Drew Forsyth dobos, illetve Kelly Garni basszer voltak – utóbbit idővel Rudy Sarzo váltotta. A zenekar folyamatosan és intenzíven nyomult Hollywood klubjaiban, rengetegszer játszottak közösen a Van Halennel, de valami miatt nem igazán jutottak sehová. Kevin: „Zeneileg az első Quiet Riot-felállás valójában meglehetősen primitív volt. Kelly Garni eleve Randytől tanult basszusgitározni, vagyis úgy kezelte a basszusgitárt, mintha gitár lenne, Drew Forsyth-ról meg minél kevesebbet mondok, annál jobb. És persze én sem voltam éppen a legjobb énekes a világon. Élőben szórakoztatóak voltunk, de ennyi. Alig múltam húsz akkoriban, és simán a menedzserekre hallgattunk, akik minden héten váltogatták, hogy éppen melyik aktuális szenzációra kellene szerintük hasonlítanunk. De ha az ember lemezszerződésre hajt, és mellé még fiatal is, hajlamos ezeket az üzleti szempontok alapján gondolkodó arcokat követni. Randy mindig is utálta ezt a szemléletet. Az elejétől fogva határozott elképzelésekkel rendelkezett azt illetően, miként is kellene szólnunk."

Ezek a határozott elképzelések azonban nem eredményeztek túl sok kézzelfoghatót. A csapatnak 1978-ban, illetve 1979-ben ugyan kijött egy-egy – valljuk be: még a nyilvánvalóan őstehetség Randy jelenléte ellenére sem klasszikus értékű – lemeze Japánban, de amerikai szerződéshez nem sikerült jutniuk. Sarzo: „A korai Quiet Riot-fellépések mindig keserédesen sültek el. Imádtunk együtt zenélni, viszont mindenkit elszomorított, hogy a zeneiparból senkit sem érdekeltünk, és gyakorlatilag szenvedtünk a bandával. Akkoriban esténként általában két bulit nyomtunk a Starwoodban, ami kimondottan nagy klubnak számított, és mindig az első volt a bemutatkozó koncert a kiadói emberek számára. A karzat baloldalán helyezkedett el a VIP-szekció, ahol minden este lefoglaltuk az összes asztalt nekik, de akkoriban, 1978-79 környékén sokkal inkább a new wave vonalon mozgó bandák érdekelték a lemezcégeket. Mindig nagy reményekkel csaptunk bele a fellépésekbe, de úgy a műsor felénél már rendszeresen csalódottságot éreztem, mert a VIP-ben soha nem volt senki. Vagyis hiába élveztük, amit csinálunk, folyamatosan ott munkált bennünk az érzés, hogy közben egyszerűen nem jutunk egyről a kettőre."

A fentiek fényében nem csoda, hogy Randy Rhoads egy idő után megunta a szenvedést, és ahogy mondani szokás, már történelem, miként változott meg minden egycsapásra, miután elment egy meghallgatásra Ozzy Osbourne-hoz (akinek bandájába, ha nem is azonnal, de később Sarzo is követte). DuBrow számára egyértelműnek tűnt, hogy a műsor kifulladt, és 1980 elején a csapat feloszlott, akkor még úgy tűnt, örökre. Miközben Randy számos, eredetileg még a Quiet Riotnak írt riffjét és dalkezdeményét átmentette Ozzy Blizzard Of Ozz lemezére, a frontember saját csapatával próbált érvényesülni az egyre inkább pezsgő dél-kaliforniai klubvilágban.

A DuBrow zenekarban Kevin némi idő után végre újabb fix társra lelt Frankie Banali dobos személyében, ám a formáció sokkal inkább emlékeztetett átjáróházra, mintsem igazi csapatra. 1982 legelején, Chuck Wright basszer és Carlos Cavazo gitáros csatlakozásával kezdték csak úgy érezni ők maguk is, hogy valami talán elkezdődött. Kevin ezután hívta fel az ekkor már arénákban játszó, a rockszíntér egyik leginkább bálványozott feltörekvő gitárosának számító Randyt, hogy lenne-e kifogása, ha ismét Quiet Riot néven játszanának. Randy és Sarzo nem ellenezte a dolgot, így a régi csapat gyökeresen más felállásban, de újjászületett. Rhoads tragikus márciusi halála ugyan kétségeket ébresztett DuBrow-ban, hogy helyes-e a névhasználat, de miután Randy édesanyja is áldását adta a dologra, végül mégis maradtak Quiet Riot. Pláne, hogy ezzel párhuzamosan Sarzo is visszatért a fedélzetre... Banali: „Amint meghallottuk a híreket Randy haláláról, egyből felhívtuk Rudyt, hogy megbizonyosodjunk róla, jól van-e. Azonnal éreztem, hogy nem nagyon fogja tudni nélküle folytatni Ozzy mellett, mert roppant közel álltak egymáshoz. Egy ideig még ott maradt, de miután Chuck Wright távozott tőlünk, megkérdeztem, nem lenne-e kedve visszajönni. És egyből igent mondott."

A zenekar 1982 őszén végre leszerződhetett a CBS kiadóhoz, konkrétan a Spencer Proffer által igazgatott Pasha labelhez, és – producerként a tulajdonossal – megkezdték első albumuk felvételeit. Banali: „A stúdió szabadidejét kötöttük le. Mindenki azt gondolja, hogy rengeteg pénzünk volt a felvételekre, pedig nem. Általában éjfélkor kezdtünk a munkát, és reggel hat-hét óra körül fejeztük be, aztán másnap mentünk újra. De így is élveztük, mert tele voltunk reménnyel, és úgy gondoltuk: nagyszerű lesz a lemez. Abban persze nem nagyon hittünk, hogy bárki más is egyetért majd velünk." Maga a munka nem ment éppen feszültségmentesen: Proffer és DuBrow keményen összekülönbözött, amikor a producer kierőltette, hogy vegyenek fel egy Slade-feldolgozást az albumra. Ha már megkapták a parancsot, Kevin a Mama Weer All Crazee Now-t választotta volna, Proffer azonban ragaszkodott a Cum On Feel The Noize-hoz. Akkor még senki sem tudhatta, hogy ezzel vetette el a siker magvait.

DuBrow a maga részéről egyébként ezen túlmenően sem tudott túl sok bandaszellemet felidézni ezekből a hónapokból az évtizedekkel később adott interjúkban. Ha hihetünk neki, a Quiet Riot valójában minden volt ekkoriban, csak összetartó egység nem: „Eleve csupán az utolsó pillanatban változtattuk meg a zenekar nevét DuBrow-ról Quiet Riotra, nem sokkal az első lemez felvételeinek kezdete előtt. Carlos kábé egy hónappal korábban került be hozzánk, így zeneileg valójában Frankie és én jelentettük a csapat gerincét, hiszen közösen kluboztunk előtte éveken át megszámlálhatatlanul sok más zenésszel. Szóval nem mondanám, hogy a hangzásunk azon a konkrét felálláson múlt volna – egyszerűen csak éppen ez a négy ember alkotta a csapatot, amikor lemezszerződéshez jutottunk. Később aztán elég gyorsan ki is ütköztek közöttünk a problémák, amit a drogozásom meg az egóm csak még tovább súlyosbított." Nem segítette a baráti viszonyok kialakulását az sem, hogy a csapat még nagykiadós szerződéssel és egy kész anyaggal a tarsolyában is az esélytelenek nyugalmával készült a megjelenésre. Sarzo: „Már készen volt a lemez, és még azzal a hónunk alatt is elhajtottak, mivel Los Angelesben még akkor sem hitt benne senki, hogy egy efféle album azzal a típusú zenével, akkor és ott bármit is elérhet. A kiszemelt menedzserek olyanokat mondtak, hogy á, srácok, ez nem érdekel bennünket, meg hogy az ilyen típusú zene soha többé nem fog visszatérni. A végén szabályosan vissza kellett könyörögnünk magunkat a régi menedzsmentünkhöz, mert egyszerűen senki sem hitt a zenekarban."

A Metal Health végül 1983. március 11-én került a boltokba, és kedvező reakciókat váltott ki a rocksajtóban. Mindez teljesen reális: a Quiet Riot szépen elkapta a korszak hangulatát, és ez még a lemez közepesebb dalain is átüt. Maga a csapat a korai Mötley Crüe bárdolatlanabb, direktebb vonalán mozgott mondjuk a zeneileg kiműveltebb Ratthez vagy Dokkenhez viszonyítva, DuBrow éles hangja, harsány, mindenütt előtérbe tolakodó előadásmódja pedig azonnal jellegzetes fazont is adott nekik. Ami pedig jó az albumról, az tényleg jó. A nyitó címadó szám ugyan zeneileg és mondanivalóját tekintve is olyan szimpla, mint a faék, de lazán húzós tempóira, azonnal az agyba ragadó refrénjére nehéz lenne nemet mondani. Ennek a dalnak tényleg a korszak egyik himnuszává kellett válnia, ezt egyszerűen így írták meg a sors könyvében. A Cum On Feel The Noize '80-as évekbe transzponált, az eredetinél fajsúlyosabb, gitárgazdagabb változata szintén telitalálat – ez a korai glam-vonal nálam sosem volt különösebben népszerű, de tagadhatatlan, hogy a saját képükre formálták a nótát.

A Don't Want To Let You Go finomabb, visszafogottabb tempójú darab. Szomorkás gitárhangjaiban rejlik valami archaikus, így még inkább a '70-es évek felé utal vissza, mintsem előre mutatna, de nincs vele gond ezzel együtt sem. Viszont a korai Quiet Riottól átvett Slick Black Cadillac simán lehagyja. Ez a dal még Randyvel született, és fel is került a Japánban megjelent második lemezre. Az ottani változathoz képest kicsit a felépítésébe is belenyúltak, és Cavazóval nyilvánvalóan másképp is szólt, mint Rhoadsszal, a nyúúúúúúlós refrén alapkaraktere, illetve a partirockos hangulat azonban természetesen nem szenvedett csorbát. Mindenképpen a csapat egyik csúcsdala. A Love's A Bitch akár power-balladának is titulálható, de egyáltalán nem nyilvánvaló tétel egy efféle zenekartól, és ugyan DuBrow a verzéket kissé talán túlripacskodja, a komótosan húzós, szépen megformált refrénnel itt sem igazán lehet vitázni. Ugyanígy Cavazo rövid, szimpla, de perfekt módon felépített szólójára is csak jókat tudok mondani. A galoppozós Breathless szintén kiemelkedő. A szép, bontásos díszítések már a felvezetésben is meggyőzőek, a refrén pedig abszolút nem tipikus. Emlékszem, kimondottan furcsának találtam, amikor először hallottam, aztán utána azon kaptam magam, hogy ezt dúdolgatom... A direktebb Run For Cover a csapat keményebb, arcbamászóbb nótái közé tartozik, itt határozottan a korai Mötley rémlik fel az ember lelki szemei előtt, és ha maga a szám nem is a világ nyolcadik csodája, az éra hangulata azért nagyon benne van, DuBrow hamiskásságaival együtt is.

A Battle Axe valójában Cavazo gitárszólója bő másfél percben, akkoriban alighanem kötelezőnek érezték, hogy legyen egy ilyen is a lemezen. Mai fejjel inkább csak feleslegesnek tűnik, főleg, hogy semmi különösebb érdekességet nem rejt... A Let's Get Crazy tipikus Quiet Riot-bulihimnusz, ez sem valami bonyolult darab, és kiugrónak sem nevezném, a záró Thunderbird zongorás lírája azonban egyértelműen megmutatja: ebben a csapatban valóban volt plusz. Nem nehéz kitalálni, hogy a szám Randy Rhoads emlékére született, bizonyos témák alighanem tőle is érkezhettek, vagy csak direkt vették őket ilyenre, ki tudja... A hangulat itt a '70-es évek nagy, zongorás amerikai AOR/pomp-balladáira üt, DuBrow talán még egy szűk, csillogó, fehér szatén trapézgatyát is felvett a felénekléséhez. Az összkép kicsit talán túlságosan is monumentális, viszont ezzel együtt is abszolút méltó búcsú és kellően nagyívű finálé a lemez végén ez a szerzemény.

A lemez eleinte köhögve indult be az Egyesült Államokban, aztán a zenekar körül hirtelen elkezdett parázslani a levegő. Sarzo: „A Metal Health megjelenésének hetében, 1983 márciusában adtuk az első önálló koncertjeinket a Roxyban, a Sunset Stripen. Két estén játszottunk összesen négy teltházas bulit, és fenomenálisan sültek el. Nem sokkal később, egy sima kombival felmentünk San Francisco környékére, hogy lenyomjunk pár fellépést a Vandenberggel, aztán Duluth-ba, a Scorpionsszal közös turnényitóra már egy lakóbusszal utazhattunk. A turné denveri koncertjének szervezője, Barry Fey egyben a US Festival promotere is volt, és akkor ajánlotta fel nekünk a nyitópozíciót a fesztiválon, amire természetesen azonnal lecsaptunk."

Az 1983-as, a kaliforniai San Bernardinóban rendezett US Festival május 29-ei metalnapjáról többször írtunk már ebben a rovatban is. A műsornyitó Quiet Riot mellett a Van Halent, a Scorpions-t, a Triumph-ot, a Judas Priestet, Ozzy Osbourne-t és a Mötley Crüe-t felvonultató rendezvény korszakhatárt jelentett az amerikai könnyűzenében, innentől szokás számítani a hard rock és a metal nagy '80-as évekbeli virágzásának éráját a tengerentúlon. A több mint 300 ezer nézőt vonzó napon történt fellépés természetesen óriási nyilvánosságot biztosított a Quiet Riotnak, főleg, hogy a műsort záró Metal Health dal az egész fesztivál egyik legzajosabb sikerét aratta. Banali: „Egyszerűen nem láttuk a tömeg végét, annyian voltak, és mindenki azt üvöltötte, hogy bang your head. Ott és akkor elindult valami." Az album ezek után szép lassan elkezdett csordogálni a boltokból. Az igazán nagy húzásnak azonban az bizonyult, amikor – immáron a zeneiparba alapvető változásokat hozó MTV erejét is kihasználva – az év nyarán kihozták kislemezen a Cum On Feel The Noize-ot. A zenecsatorna vad rotációban tolni kezdte a videót, a Quiet Riot hirtelen bekerült a legszélesebb köztudatba, ami pedig ezután történt, azt ép ésszel maguk a csapat tagjai sem nagyon tudták követni. A dal egyre magasabbra kúszott az eladási rangsorban, és az év őszén felkerült a Billboard kislemezlistájának ötödik helyére. Mindez persze húzta maga után az albumot is, amely októberben átlépte az egymilliós példányszámot az Államokban, és platinalemez lett.

Érdekes, hogy maga a Slade tagsága eközben ambivalens módon viszonyult a bandához. Noha rengeteg pénzhez jutottak a szerzői jogdíjakból, és ekkoriban ők maguk is a CBS-hez igazolhattak a Cum On Feel The Noize sikerei révén, Banali szerint sosem köszönték meg mindezt a Quiet Riotnak. Pedig lett volna rá alkalmuk, a csapat ugyanis 1983 végén, illetve 1984 elején is átrándult Nagy-Britanniába: először még a Judas Priest vendégeként játszottak, másodszorra azonban már egyedül is megtöltötték a Hammersmith Odeont. Frankie: „Szerintem a Slade kicsit kesernyésen fogadta a sikerünket a dalukkal. A Cum On Feel The Noize azelőtt is sláger volt, csak éppen nem az Államokban. A mi verziónk viszont itt is beütött, aztán végül mindenütt elhomályosította az övékét. A Slade-et mindig is elkerülték a komoly sikerek Amerikában, így furcsa érzés lehetett számukra, hogy mi csináltunk hatalmas slágert a dalukból. Amikor Londonban, a Hammersmithben játszottunk a turnén, meghívtuk az egész zenekart a bulira, limuzint küldtünk volna értük, meg minden, de még csak nem is válaszoltak az invitálásra. Aztán utána, amikor a Kensington Marketen vásárolgattam, véletlenül belefutottam Jimmy Lea-be. Kezet akartam rázni vele, hogy megköszönjem, amiért ilyen nagyszerű dalt írtak, de csak belenézett az arcomba, aztán otthagyott kinyújtott kézzel. Szóval utána inkább úgy tekintettem a helyzetre, hogy a Quiet Riot a dal segítségével óriási sikereket aratott, a Slade meg az esetleges kellemetlen szájízért cserébe kapott egy rakás pénzt általunk. Szerintem ez így teljesen rendben is van." Jimmy Lea: „A Quiet Rioték egyszerűen felhívtak bennünket, és megkérdezték, hogy használhatnák-e a dalt. Volt ebben valami szemtelenség, mert már ezt megelőzően felvették, de ettől függetlenül úgy gondolom, nagyon jó verziót készítettek belőle. És miután a nóta hatalmas sikert aratott az Államokban, hirtelen körülöttünk is ott rajzott öt nagy lemezcég, akik megpróbálták túllicitálni egymást, hogy leszerződtessenek bennünket. Egészen nevetséges ajánlatokat kaptunk, olyanokat, hogy ha hozzájuk írunk alá, kapunk öt Rolls-Royce-ot, meg ilyeneket..."

A banda 1983 őszén tehát azon vette észre magát, hogy mindössze hetek leforgása alatt felnőttek azon csapatok mellé népszerűség szempontjából, akikkel közösen játszottak ekkoriban. Sarzo: „A US Festival után a ZZ Top és a Loverboy turnéi következtek, akkorra már rendes turnébusszal, majd egy saját körút, mielőtt becsatlakoztunk volna az Iron Maiden elé. Akkor már a Madison Square Gardenben is játszhattunk, ahová szó szerint minden jegy elkelt. Novemberben pedig, miközben éppen a Black Sabbath előtt játszottunk, a lemez felkerült a Billboard-lista első helyére." A Metal Health top-helyezése mindenképpen mérföldkőnek számított, hiszen a Foreigner 4, a Journey Escape és az AC/DC For Those About To Rock albumai után ez volt az évtized mindössze negyedik hardrock-albuma, amely felkerült a csúcsra a legnagyobb zenei piacon. (Nem mintha korábban olyan gyakori lett volna az ilyesmi: a Led Zeppelin néhány lemezét, illetve Alice Cooper egy szem Billion Dollar Babies-ét leszámítva a megelőző évtizedben sem sikerült senkinek a bravúr a műfajból.) Innentől fogva tényleg zeneipari berkekben sem tehették meg, hogy félvállról vegyék azt, ami a hollywoodi klubokban fortyog. Sarzo: „Nem tudom, máshol mekkora jelentősége volt, de az Államokban akkoriban óriási dolognak számított, hogy felkerültünk a Billboard-lista első helyére. Hatalmas eredmény volt ez egy olyan zenekartól, ami előzőleg senkit sem érdekelt... Márciusban még menedzsert sem találtunk. Aztán novemberben listavezető lett a lemez."

A Quiet Riot tehát, amely fél évvel korábban még szenvedett az előrejutásért, hirtelen a teljes Sunset Strip-színtér húzóerejeként találta magát a zenei lapok címoldalán, a sikertelen Born Again lemezzel szenvedő Sabbath-tal pedig akár helyet is cserélhettek volna a turnén, olyannyira egyértelmű volt, hogy kikre kíváncsi igazából a közönség. Ők maguk persze csak kapkodták a fejüket, hogy miként is történhetett mindez... Banali: „Ilyen mértékű sikerre egyszerűen nem lehet felkészülni. A lemez csúcsidőszakában előfordult, hogy valami félmillió példány ment el belőle egyetlen hét alatt, ami egyenesen nevetséges volt. Főleg, hogy ma már ennek kábé a tizedével is fel lehet kerülni a csúcsra..." A zenekar 1984 elején újabb Top 40-es sikerdalt produkált a lemez címadó számával – amely egyben a Footloose egyik betétdala is lett –, és gyorsan nekiláttak a második album munkálatainak, hogy addig üssék a vasat, amíg meleg. A második lemez, a Condition Critical már 1984 júliusában a boltokba került, és a debütből ekkorra már csak az Államokban több mint 4 millió példány talált gazdára. Ezzel az eredménnyel a Quiet Riot a Van Halent, illetve a velük párhuzamosan felfutó Def Leppardot leszámítva gyakorlatilag a rockszíntér összes korabeli képviselőjét felülmúlta eladási szempontból.

Ilyen alapozás után simán folytatódhatott volna a nagy diadalmenet, ám sajnos az az igazság, hogy elpuskázták a lehetőséget. A második album egyértelműen túl hamar érkezett, sokkal gyengébben sikerült elődjénél, az pedig kifejezetten buta utánlövésnek tűnt, hogy kapva kaptak a lehetőségen, és ismét felvettek egy Slade-átiratot (ezúttal már a Mama Weer All Crazee Now-t, amit DuBrow korábban is erőltetett). A közönség azonban nem harapott rá a direkt lehúzásra: a természetesen felvezető single-ként piacra dobott szám mindössze az ötvenegyedik helyig jutott a listákon, a lemez pedig csupán a tizenötödikig a Billboard Top 200-on. Mindez önmagában talán nem tűnik gyászosnak, ám ahhoz képest, hogy nem egészen egy éve a Quiet Riot még a világ majdani legnagyobb bandájának tűnt, igencsak alulmúlták a várakozásokat. Utólag maga a banda is belátta, hogy elszúrták a kettes albumot. DuBrow: „A Metal Health a maga korában nagyszerű lemez volt, és úgy vélem, én is olyan teljesítményt nyújtottam rajta, ami akkoriban jónak számított. A Condition Critical viszont már nem sikerült ennyire erősre. Spencer Proffer rengeteget keresett a siker révén, és úgy döntött, megpróbálja elsütni újra meg újra meg újra ugyanazt a receptet. A mai napig szégyellem azt a lemezt, mert a lehető legnyálasabb formájában mutatta meg a Quiet Riotot. Az az igazság, hogy összecsaptuk az egészet. Eleve korábbról megmaradt dalokból dolgoztunk, és nevetségesen túlhangsúlyoztuk az éneket is. A Scream And Shout dal például tökéletesen megtestesíti, mit utálok abban a korszakunkban."

Kevin ugyanakkor a történtek idejében kimondottan rosszul és arrogánsan viselte a visszafogottabb eredményeket, az olyan megnyilvánulások hallatán pedig egyenesen elvesztette a fejét, amikor valaki fel merte vetni: a Quiet Riot máris túl van a csúcson. Mindennek tapintatlan, kötözködő és sértő nyilatkozatok egész sora lett az eredménye, amelyekben hol azt fejtegette, hogy az összes Los Angeles-i csapat nekik köszönhet mindent, hol pedig egyenesen a Beatles-hez hasonlította saját magukat. Még ennél is visszatetszőbben jöttek le azonban olyan interjúi és színpadi megnyilvánulásai, amikor nevesítve savazta a pályatársakat, Ozzy Osbourne-tól egészen a Mötley Crüe-ig. Banali: „Kevin nagyon őszinte ember volt, mindenkinek pontosan azt mondta, amit gondolt, sosem kozmetikázta a véleményét. Ezzel persze rengeteg bajba keverte magát, és számos ellenséget szerzett vele."

A langyos fogadtatást persze meg lehetett próbálni kimagyarázni, de a számok önmagukért beszéltek. A Condition Criticalről kimásolt hat (!) rádiós dal közül a Slade-feldolgozást leszámítva egyik sem került be az amerikai Top 100-ba, és ugyan az album 1984 őszére platinalemez lett az Egyesült Államokban, összességében nagyon gyorsan kikopott a köztudatból. Az egy évvel korábban a rockszíntér üdvöskéjének tekintett Quiet Riot – és Kevin DuBrow – ekkor már ráadásul kifejezett fikacéltáblának is számított. DuBrow: „A turné elején még mindenki arról áradozott, mennyire jók vagyunk, aztán adtam pár elég szerencsétlen interjút. Na, onnantól mi lettünk a zenekar, akiket mindenki leszarozott, Amerikában ugyanis nem szeretik azokat, akik nem elég hálásak a sikereikért. Így amikor elkezdtem panaszkodni bizonyos dolgokon, illetve más zenekarokra is mondtam ezt-azt, Amerika válasza az volt: Kevin DuBrow, te egy hálátlan szarházi vagy, így most mindent elveszünk tőled, amit adtunk. Ez az Államokban így működik. Olyan zenekarokba kötöttem bele, akikkel nagyjából azonos volt a táborunk, így a saját rajongóinkat is feldühítettem, utána pedig már mindenki ezzel a markánsan inkorrekt viselkedéssel azonosított. És minderről nem a drogok tehettek. Persze kokszoltam én is, de nem volt ezzel másként a Mötley vagy a Van Halen sem, és biztos, hogy én például messze nem ittam annyit, mint ők. Viszont sokkal jobban néztek ki nálam. Szóval Nikki Sixx lehetett akármekkora faszfej másokkal, tőle jobban elfogadták, mert jól nézett ki. Később Sebastian Bach is rengeteg szarságot megúszott csak azért, mert csinos volt. Rám viszont mindenki azt mondta: hát ki a faszomnak képzeli magát ez az ocsmány seggfej?"

DuBrow hatalmas egója ekkorra a zenekaron belül is óriási feszültségeket eredményezett. Rudy Sarzo például sosem bocsátotta meg neki az Ozzyra tett megjegyzéseit, főleg, hogy az Osbourne-tábor természetesen őt vette elő az énekes kijelentései miatt. A hangulat végül olyan elviselhetetlenné vált, hogy a basszer 1985 elején távozott, helyére pedig elődje, Chuck Wright került vissza. A csapat ebben az évben még prominens névként vehetett részt a Ronnie James Dio-féle össznépi Hear 'n Aid segélyprojektben, ám az 1986 nyarán kiadott QRIII kapcsán a közönség végleg kimondta róluk a verdiktet: az album egy hellyel még a Top 30-ról is lecsúszott, és még az aranylemez fokozatot sem érte el Amerikában. (Pedig valójában lényegesen jobban sikerült a Condition Criticalnél, és itt már hálistennek a Slade-et sem erőltették.) Miközben a részben nekik köszönhetően felfutott glam/sleaze/melodikus vonal a csúcsra járt, a Quiet Riotnak leáldozott, amit persze a tagok roppant nehezen éltek meg. A függőségeibe egyre jobban belekavarodó DuBrow végül annyira kezelhetetlenné vált, hogy a következő évben társai kirúgták saját csapatából, és a Rough Cutt torkát, Paul Shortinót vették be a helyére. A vele készült érettebb, bluesosabb, 1988-as QR lemez sok szempontból a legjobb munkájuk volt, de a banda ekkor már tényleg, szó szerint senkit sem érdekelt, így nem sokkal a megjelenés után le is álltak.

A csapat sztorija persze nem ért véget itt. A '90-es évek legelején, Sarzo híján ismét összejött a klasszikus felállás, de a Terrified című visszatérő album az 1993-as zenei klímában eleve esélytelenül indult, pláne, hogy még borzasztóan középszerűre is sikeredett. Ugyanez a sors várt az 1995-ös Down To The Bone-ra is. Az évtized végén, a hagyományos rock számára kedvezőbb széljárások közepette aztán ismét összeállt a komplett Metal Health-négyes, de hiába csináltak két, a közvetlen előzményekhez képest amúgy aránylag hallgatható albumot az 1999-es Alive And Well-lel és a 2001-es Guilty Pleasuresszel, nem voltak képesek különösebb érdeklődést kiváltani a közönségből. Vagyis a csapat még nosztalgiafronton sem tudta olyan hatékonyan kiaknázni egykori népszerűségét, mint számos egykori pályatárs. Ezek után semmi értelmét nem látták egyben tartani az emberileg is rogyadozó építményt, főleg, hogy DuBrow nem is élvezte a közös muzsikálást Sarzóval és Cavazóval: „Számomra igazából sosem létezett klasszikus felállás. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy éppen négy adott ember zenélt együtt egy csapatban, amikor egy lemez nagyot robbant. Ennek az úgynevezett klasszikus felállásnak a '80-as évek elején, kábé tíz perc erejéig valóban akadtak jó pillanatai, de talán életem legpocsékabb időszaka volt, amikor hat évre ismét összejöttünk 1997 és 2003 között. Frankie akkor is tolerált egy csomó mindent a többiektől, amit én már nem, de szerintem ezt leszámítva őt sem érdekelte annyira ez az egész, mint a rajongókat. De hát ez már csak ilyen: a korai időszakban rengetegen láttak bennünket az MTV-n, és emiatt kellemes emlékeket őriznek rólunk. Olyan ez, mint az első punci az ember életében – annál azért sok jobb is létezik ám... Ha nem láttál még sok rockbandát, a Metal Health-korszak felállása valóban jó ötletnek tűnhet, de ettől még akadtak elég rossz szakaszaink, és zeneileg sem azt tartom a legerősebb Quiet Riotnak."

A zenekar ezután is működött tovább DuBrow és Banali tandemének elhivatottsága révén, ám a sztori végére sajnos tragédia tett pontot: 2007 novemberében az énekest holtan találták Las Vegas-i otthonában. Egyik legjobb barátja, Glenn Hughes szerint Kevin épp leszámolni készült egész életén át kísértő démonaival – a küzdelmet azonban nem tudta megnyerni, és miután véletlenül túladagolta a kokaint, szervezete felmondta a szolgálatot. 52 éves volt.

Meglehetősen nehéz lenne összefoglalni, mi történt azóta a bandával: megszűntek, majd újjáalakultak, hogy aztán folyamatosan változó felállással nyomják egymás után a hakniturnékat Észak-Amerikában. Banali és Chuck Wright tehát életben tartja a csapatot, sőt, a tavalyi Road Rage album nem is sikerült rosszul. Viszont egyértelmű, hogy a Quiet Riot így sem a ma, hanem a tegnapelőtt zenekara – és akármilyen rövid ideig is tartott a sikerük, az első album valóban a maga korszakának megkerülhetetlen albumai közé tartozik. A Metal Health zeneileg nyilvánvalóan elmarad a vele párhuzamosan megjelent olyan Sunset Strip-alaplemezekkel szemben, mint a Shout At The Devil vagy az Out Of The Cellar, netán kicsit későbbről a Tooth And Nail vagy az egyes W.A.S.P., de akkor és ott mindegyiknél nagyságrendekkel több fogyott belőle: napjainkig csak az Államokban több mint 6 millióan vették meg, vagyis simán a '80-as évek legsikeresebb rocklemezei közé tartozik a tengerentúlon. Így a Quiet Riot mindenképpen főszerepet játszott a műfaj amerikai fénykorának elhozatalában. Sarzo: „Kevin imádta az életet, a bulizást, meg úgy általában mindent, ami csak a rock'n'roll-lal jár, és az ő hangja rúgta be az ajtót a korai '80-as évek metalgenerációja számára. Amikor meghalt, rengetegen megkerestek, és egyvalami az összes visszajelzésben, az összes részvétnyilvánításban közös volt: mindenki azt hangsúlyozta, mekkora hatást gyakorolt rá annak idején a Metal Health lemez. Bennem is akkor tudatosult igazán, hogy az album egy egész nemzedék számára jelentett alapvető inspirációt."

És ha valamiért, hát éppen emiatt indokolt megemlékezni erről a lemezről a harmincötödik születésnap kapcsán. Lehet, hogy a Metal Health nem a rockzene csúcsalkotása, az viszont egészen biztos, hogy ezzel együtt is a műfaj egyik legfontosabb kordokumentuma a '80-as évek elejéről.