Shock!

Különféle zenei témájú cikkekben, hírekben gyakran találkozhatunk olyan jelzőkkel egy-egy zenekar kapcsán, mint „legfontosabb", „szupersztár" vagy „az utolsó nagyok egyike". Rock halála ide vagy oda, azért még mindig akadnak világhírű csapatok, akik évről évre megtöltik szinte bármelyik ország stadionjait. De akár létező, akár feloszlott formációról beszélünk, egyvalamiben – a sztárságon kívül – mind egyforma: mindnyájan angol anyanyelvű csapatok. Keressünk csak rá bármelyik Top 10-es vagy 20-as listára, ahol a legjelentősebb rockcsapatokat rangsorolják, amerikai és brit bandákat fogunk ott találni jó 99 százalékban, a maradék egy százalékot pedig egy ausztrál, egy ír és egy német teszi ki. De utóbbi csapat még ezek között is egyedi, mivel a többiektől eltérően, tudja ég miként, képes volt az angol nyelv használata nélkül, nem épp fülbemászó német anyanyelvén meghódítani az arénákba vágyó koncertlátogatókat. Mindez a valószerűtlen diadalmenet idestova húsz éve vette igazán kezdetét az azóta is a Rammstein egyik legjobb lemezével, a Sehnsuchttal.

„Kötelező volt dolgozni, és ha nem tudtad kifizetni a lakbért, könnyen a börtönben találhattad magadat." „Az élet könnyűnek számított, ha nem voltak nagy igényeid: az étel és a lakás olcsó volt, és a hatóságok békén hagytak, amíg volt munkád, legalább papíron." „Az igazi probléma az információhiány volt, csak késve tapasztaltuk meg az új zenei trendeket, az új irányzatokat." „Olyat nem lehetett elképzelni, hogy amatőr zenészként ne legyen egy rendes, bejelentett munkahelyed." A fenti visszaemlékezések valószínűleg sok olyan magyar számára ismerősen csengenek, akik még tisztán emlékeznek a '80-as évekre, ezeket azonban a Rammstein tagjai mesélték, visszatekintvén a Német Demokratikus Köztársaságban eltöltött éveikre. Ugyanis mind az öten Kelet-Németországban születtek és töltötték kamaszéveiket, s az akkori törvényeknek megfelelően a zenélés mellett mindannyian kénytelenek voltak valami munkát is vállalni. Így például Paul H. Landers gitáros kezdetben egy könyvtár kazánházában dolgozott, Christian „Flake" Lorenz billentyűs szerszámkészítő tanoncként kereste a kenyerét, az énekes Till Lindemann pedig a profi úszótól kezdve az ácson át a kosárfonóig mindenféle szakmát kipróbált.

A tagok számára azonban mégis a zene volt a legfontosabb, és mindannyian játszottak is ilyen-olyan rövidéletű csapatokban. „Azokban az időkben teljesen természetesnek számított, ha barátokkal játszottál együtt", emlékszik vissza az egészen korai időkre Lorenz. „Ha éppen volt időd, összejöttetek, és zenéltetek egyet." Lorenz és Landers egy Feeling B. nevű csapatban zenélgettek ekkoriban, ahol a dobosi posztot egy bizonyos Christoph Schneider látta el. „A Rammstein megalapítása előtt volt egy másik zenekarom, de egy kicsit mindig is untam ott magamat", mesél Richard Z. Kruspe gitáros a saját zenei múltjáról. „Ezért belefogtam több mellékprojektbe is, és végül ezek adták a Rammstein magját." Kruspe egy rövid, nyugat-németországi kitérőt követően, nem sokkal a berlini fal leomlása után tért vissza otthonába, Schwerinbe, ahol szobatársa ebben az időben egy vékony, hórihorgas kamasz, Oliver Riedel volt, aki a nem túl nyerő elnevezésű The Inchtabokatables együttesben basszusgitározott. Egyik zenei projektjébe vetette Riedelt és Schneidert is, zeneileg pedig leginkább valami olyasmiben gondolkodtak, amit a gépies, monoton vagy kemény jelzőkkel lehetne körülírni, vagyis először ekkor bukkant fel a Rammstein történetében az indusztriális vonal.

Kezdetben Kruspe vállalta magára a zene- és a dalszövegírást is, ám ezt végül olyannyira megterhelőnek találta, hogy segítség után nézett. Till Lindemann több helyi zenekarban is megfordult, hol énekesként, hol pedig dobosként (First Arsch), így szinte törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb Kruspe belebotlik a szűkszavú kosárfonóba. Így is lett, ám Lindemann csak nehezen akart kötélnek állni, amikor Richard megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk énekesként. Végül a trióból kvartett lett, s bár ekkor még ez a banda csak egy mellékprojektként üzemelt, végül ez adta a Rammstein alapját. A mellékprojektből akkor vált valódi csapat, amikor a négyes megnyert egy amatőr zenekarok számára kiírt versenyt. A főnyeremény egy demókazetta készítése volt, amivel éltek is, s ez aztán Landershez is eljutott. A gitárosnak annyira megtetszett a zene, amit hallott, hogy második gitárosnak jelentkezett a csapatba. Öreg cimboráját sem hagyta ki a buliból, s így Lorenz a szintetizátorával egyetemben szintén a Rammstein fedélzetére lépett, bár a szemüveges robotember kezdetben nem igazán lelkesedett az lehetőségért. Erről barátja, Landers mesél: „Egyedül Flake, a billentyűs hiányzott még, és elég sok munkánkba telt rávenni őt, hogy csatlakozzon hozzánk. A zenénket ostobának, unalmasnak és korlátozottnak tartotta, de mi többiek tudtuk, hogy a) szükségünk van egy billentyűsre, és b) valaki olyan kell nekünk, aki zeneileg képes közöttünk is érvényesülni. Ha a Rammstein a gulyásleves, akkor Flake a kiskanálnyi cukor, ami szükséges a tökéletes ízhez." És ahogy a németek történelmi jó barátai, a franciák mondanák: voilà! A Rammstein megszületett.

A csapat zenéje több különböző stílusból táplálkozott, amit a tagok eltérő ízlése is jól tükrözött. Kruspe például nagy KISS-rajongó volt, s ez nem csak a későbbi gigalátványos koncertjeikben testesült meg, de első igazi bandájának, az Orgasmic Death Gimmicksnek is ez az amerikai hatás adta az irányát, amely leginkább a groteszk crossover jelzővel írható körül. Landers és Lorenz oldaláról ott a punk, Lindemanntól pedig a funk sem állt távol, bár ez utóbbi talán csak mikroszkóppal fedezhető fel a csapat zenéjében, vagy tán még azzal sem. Na és persze talán az sem meglepő, hogy a tagok között akadtak Depeche Mode-rajongók is. Érdekesség egyébként, hogy még mielőtt összeálltak volna hatan, a bandatagok egymástól függetlenül, aktuális csapataikkal 1993-ban látogattak el először Amerikába. Sokat elárul a Rammstein teljesítményéről, hogy hat év múlva, immár Rammsteinként visszatérve a tengerentúlra, ezrek tolongtak Mexikóban, hogy aláírást szerezhessenek az egykori keletnémet meisterektől.

Sokszor igazi rejtély, hogy pontosan mitől is válik világhírűvé az egyik zenekar, és miért vész bele a feledés sűrű ködébe a másik, a Rammstein esetében viszont több ilyen titkos összetevőre is bukkanhatunk. Manapság már gyakorlatilag semmi sem képes túllépni az emberek ingerküszöbét, de húsz évvel ezelőtt még egészen másképp működött a világ. Olyan, ahol lehetett még botránkozást kiváltani puszta zenével és teátrális manírokkal. A Rammstein persze nem kezdettől fogva nyomult a mára koncertjeik szerves részévé vált színpadi show-val, de azért az ötös már az egészen korai időkben is tett azért, hogy odafigyeljenek rá. Vegyük például a bandanevet! Az általánosan elfogadott vélemény szerint a csapat nevét arról az 1988-as repülőgépszerencsétlenségről vette, amely a ramsteini légitámaszponton tartott katonai légiparádé során történt, és ahol hetvenen vesztették életüket. A zenekar tagjai később ezt persze már tagadták, és elmondásuk szerint nevüket azokról a középkori kőből készült eszközökről kölcsönözték, amelyekkel az ajtókat támasztották ki. Így nemcsak egy jól hangzó zenekari nevet találtak maguknak, de egyben kifejezhették vele a zenéjükben lévő sziklaszilárd, elemi erőt és a nyitottságot is, amivel az együttes a zenéhez viszonyult. Ez mind nagyon tetszetős elképzelés, de ha például tüzetesen elolvassuk a Rammstein című dal szövegét, akkor az olyan sorok, mint „Egy ember lángol / A hús szaga hever a levegőben / Egy gyermek haldoklik / A Nap ragyog", bizony nem épp középkori kapuk visszhangzó döngéseit juttatják az eszünkbe.

Egy másik fontos tényező az együttes felemelkedésében a német nyelv kitartó használata. Kruspééktől egyszerűen túlzottan távol állt az angol ének, eleve nem is nagyon beszélték a nyelvet, s bár mind közül épp Lindemann tudott a legjobban angolul, még ő is vaskos akcentussal rendelkezett, amivel valószínűleg csak elnéző mosolyt csaltak volna az angolszász zenehallgatók arcára. Pedig a tagok próbálkoztak. Kezdetben angol nyelvű dalszövegekkel is kísérleteztek, és azok az amerikai felfedező utuk is megfizethetetlen tapasztalatszerzésnek bizonyultak, amiket még a Rammstein előtt tettek meg külön-külön. Testközelből láthatták, milyen is a '90-es évek eleji amerikai rockszíntér, és hogy odaát épp miféle irányzatok pörögnek. Hamar rájöttek, hogy a glam és az egyéb dallamos dolgok nem az ő terepük, s ha megszakadnának, akkor se lennének képesek glamster zenét játszani, mind személyiségük, mind pedig kulturális hátterük okán.

A német nyelv kezdetben rizikós választásnak tűnt, legalábbis globális értelemben, de a helyzet az, hogy mint minden sztárbanda esetében, a siker legfontosabb összetevője a németeknél is a szerencse volt: egyszerűen jó helyen voltak jó időben, és az Egyesült Államokban a '90-es évek első felében a teátrális industrial bizony nagyon ment. Ekkoriban született a Ministry Psalm 69 mesterműve, ekkoriban emelkedett szupersztár-státuszba a Nine Inch Nails a The Downward Spirallel, a Marilyn Manson ekkortájt robbant be fehérre mázolt indusztriális sokk rockjával a köztudatba a Portrait Of An American Family album révén, a brutális Demanufacture a metalszíntér jelentős résztvevőjévé emelte a Fear Factoryt, de az undergroundabb szinteken is komoly igény mutatkozott a gyárak monoton dühével zakatoló gépies zenékre, elég csak a Godfleshre vagy a Max Cavalera-féle Nailbomb egyetlen lemezére gondolni, hogy az olyan, igazán old school zajbandákról, mint a KMFDM, a Hanzel und Gretyl vagy épp a Skinny Puppy, már ne is beszéljünk. Egyszóval a Rammstein tagjai sokat merítettek a tengerentúlon megtapasztaltakból, de ne felejtsük, hogy a németek már alakulásuk előtt is incselkedtek az industrial egyik legfontosabb forrásának számító elektro/new wave/synthwave vonallal, vagyis szimpla divathullámon szörfölő zenekarnak leírni a Rammsteint egyszerűen merő ostobaság.

A látványos színpadi előadás már a kezdetektől fontos volt a csapat számára, bár azért az első hazai, majd észak-amerikai klubkoncertjeiken még igen szerény verzióját nyújtották a ma már standardnek számító élő show-nak. Lindemann persze már a debütáló Herzeleidot népszerűsítő koncerteken is előszeretettel borította magát lángba, s mivel ekkoriban még nem nyüzsgött körülöttük segédek és kellékesek meg technikusok garmadája, mindent maguknak hatuknak kellett megoldaniuk, így az énekes kezdés előtt még az öltözőben felgyújtotta magát, s így vonult ki a színpadra az öltözői folyosón keresztül, a turné többi zenészének legnagyobb elképedésére. Ami azonban lentről, a nézőtérről szórakoztató, az a másik oldalról már korántsem olyan jó móka. Amíg nem váltak igazi szupersztárokká, szinte megszokott volt a koncerten szerzett kisebb-nagyobb sebesülés, rendszerint égési. De a Rammstein az indulástól fogva komoly hangsúlyt fektetett a vizuális oldalra is, elég csak a nevetségesen aranyosra sikerült Herzeleid-borítóra vetni egy pillantást, vagy az azóta megjelent bármelyik lemezük kézzelfogható körítésére, esetleg a jobbnál jobb és ötletesebb videoklipjeikre gondolni. Egy indusztriális színház minden egyes Rammstein-koncert, ahol a látvány nem öncélú magamutogatás vagy erőltetett figyelemelterelés a zenéről, hanem épp ellenkezőleg, a lángokkal és groteszk, Giger világát idéző látványelemekkel zsonglőrködő, sötéten humoros performansz a zene kiterjesztése, a mondanivaló hangsúlyozása, és nem utolsó sorban igazi vizuális orgia.

Mindez, tehát a névválasztás, a német nyelv használata és a militarista színpadi megjelenés végül a szentséges botránykeltésben egyesültek, hogy ezen a sokak által megvetett, valójában nagyon is igényelt közvetítő közegen keresztül jusson el az együttes híre még oda is, ahol egyébként azt se tudják, mi fán terem a torzított gitár. Lehet mondani erre, hogy puszta marketing, amit a csapat már a kezdetektől fogva ösztönösen alkalmazott, teszem hozzá mesterien, de az interjúk alapján, és a zenét hallgatva nekem inkább tűnik úgy, hogy ez az öt fura figura egyszerűen csak ugyanazt tette és teszi, mint például a Tool: tükröt tartanak a társadalom elé, egy olyan tükröt, amely nem görbe, hanem nagyon is tiszta és éles, méghozzá olyannyira, hogy abba belenézve bigott önhittségünktől megfosztott valódi lényegünket látjuk viszont. És ez a kép sokaknak egyáltalán nem tetszik.

A Rammstein először 1995-ben mutatta meg magát a nagyvilágnak a Herzeleid lemezzel, amelyben gyakorlatilag minden megtalálható, ami miatt több millióan kattantak rá a bandára. Azonban mégsem történik meg olyan gyorsan a nagy áttörés, ha egy bizonyos David Lynch kíméletlenül bele nem passzírozza a Lost Highway című hollywoodi blockbusterjébe a kísérteties Heirate Mich-t és a Rammstein című negédes balladát. Mint ahogy a Cannibal Corpse számára is egy másik mozifilm, az Ace Ventura segített a népszerűségnövelésben, úgy a Rammsteinnek is Lynch szürreális látomása nyújtotta a segítő kezet, amely belökte a zenekar előtt a világ porondjára vezető ajtót. Egyébként, csak hogy mennyire vonzzák egymást a hasonló ívású emberek: a Lost Highway zenei összeállításában részt vett Manson és Trent Reznor is, előbbi még kapott is egy apróbb szerepet a filmben olyan kollégákkal együtt, mint Henry Rollins vagy Scott Ian.

Két évet kellett aztán várni az egyre gyarapodó rajongótábornak a második felvonásra, és bizony, a zenekar nem okozott csalódást. A lemez munkálatait a csapat 1996 novemberében kezdte meg Máltán. A produceri szerepet ismét a svéd Jacob Hellner öltötte magára, a zeneszerzés pedig a jól bevált receptet követte: „Rendszerint a zene nagyrészt készen van, mire kazettán megkapom az anyagot, és otthon aztán átrágom magamat rajta", magyarázza Lindemann a dalírási módszert. „Ezután megírom a zenei anyaghoz passzoló szövegeket, követve a megszokott verze, bridge, refrén sémát." Landers folytatja: „Till aztán visszatér közénk a riffekre írt dalszövegeivel. Ha kemény a riff, a szöveg is kemény, ha pedig lágyabb a gitártéma, akkor a dalszöveg is enyhébb. Tillnek rendszerint van egy saját elképzelése az adott dallal kapcsolatban, de ha szerintem bizonyos szavak a refrénben mondjuk nem odavalóak, akkor azt mondom neki: Till, ez a szó lényeges a jelentése miatt, de nem hangzik jól. Ez a refrén így nem eléggé ütős, keressünk hozzá valami mást." A zenekar még a felvételek alatt is javában formálja és csiszolgatja az új dalokat, heves viták közepette, vagyis e téren a Rammstein sem különbözik a többi együttestől. Az ugyanakkor azért mégis elismerésre méltó, hogy ez a hat fickó huszonhárom év után is még mindig képes elviselni egymás pofáját.

A második lemez megalkotása azonban a vártnál is stresszesebbnek bizonyult, köszönhetően a Herzeleid váratlan sikerének. Eleve nehéz lehet egy anyagilag is sikeres lemezt megfejelni, hát még ha az az album a legelső a sorban! A csapaton belül is megoszlottak a vélemények, merrefelé kéne folytatniuk. Végül érdekes ultimátum született: a Sehnsucht úgy vitte tovább a debüt monoton agresszivitását, hogy közben képes volt némileg slágeresedni is. Már a lemezt nyitó címadó dal önmagában véve is jóval szellősebb és dallamosabb, mint a Herzeleidon szinte bármi, de ami igazán szembeötlő az új lemezen, az Lindemann fejlődése az ének terén; itt már valóban énekel is a nagydarab fickó, persze a sajátságos mogorva robot stílusát megtartva. Maga a dal a lemez egyik főtémáját járja körül, ez pedig a vágyódás az elveszett szerelem után. Persze mindezt Rammstein-stílusban, és hát a Sehnsuchtot elhallgatva nem épp a szerelem vagy a búslakodás az első, ami eszünkbe jutna a szerzeményről. Az album első kislemezdala, egyben a csapat egyik legismertebb nótája az Engel, ami kicsivel több, mint egy hónappal megjelenését követően be is aranyozódott hazájában. Magának a dalnak többféle értelmezése is létezik; egyik szerint a tökéletesség utáni hiábavaló hajhászásunkról szól, mások szerint ez a dal valójában egy fülbemászóan előadott ateista tézis. Bárhogyan is, ez itt már rockdiszkóba való eresztés, amiben Flake szintetizátorjátéka egyenesen a '90-es évek eurodance-dolgait idézik. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy az Engel jól megírt dal, ami zeneszerzés szempontjából egy rohamosan fejlődő zenekar képét mutatja.

A Tier már sötétebb témát boncolgat. Lindemannék a Herzeleidon is bizonyították, hogy egyáltalán nem félnek a tabutémáktól, és szívesen foglalkoznak az élet olyan aspektusaival is, amelyet a közvélemény úgy kerülget, akár politikus az igazságot. A Tier éppen ezért tekinthető az első albumon szereplő Weisses Fleisch testvérének. Míg az előbbi a nemi erőszakról szólt, addig a Tier a vérfertőzés tárgykörével foglalkozik, aminek a végkövetkeztetése, hogy nem vagyunk mi többek álarcot viselő primitív állatoknál. A rammsteinesen kemény riff ellenére a dal mégsem tűnik olyan súlyosnak, köszönhetően a könnyedén dúdolható, bár némileg szomorkás refrénnek. Heveny bólogatásra ingerlő gitártémákkal zsonglőrködnek Kruspéék a Bestrafe Mich-ben, amely jellegzetes rammsteini monotonitással menetel előre, bolondos Flake-szólóval meghintve. Németül tudók számára már a címből világossá válhat, hogy a dal a szadomazo kultúráról regél, ami a zenekarnál visszatérő téma, bizonyos híresztelések szerint egyes tagok hobbiként foglalkoznak is a dologgal...

Paradise City, Highway To Hell, Enter Sandman, Satisfaction, Smells Like Teen Spirit, Whole Lotta Love, Paranoid – léteznek ezek az egyszerű kis dalocskák, amiket még a sátorheresatui vén cigányasszony is kívülről fúj, miközben a ház előtt ücsörög kis hordozható rádiójával, és bámulja a szemközt elterülő mezőn circle pitező varjakat. A második kislemezdalként is napvilágot látott Du hast pontosan ebbe a sorba illeszkedik be, a nyitó szintetizátorjátéktól kezdve minden hangja egy életre beleégett legtöbbünk memóriájába. Annak idején már csak emiatt is sokan élből elutasították a csapatot, mondván, szimpla rádiórock, divatcucc a tinirockereknek, de itt azért többről van szó. A riff maga mára klasszikussá vált, habár eredetisége kérdéses, a jellegzetesen szaggatott gitártéma ugyanis igencsak emlékeztet egy másik nagy slágerre, a Ministry Just One Fix főriffjére. A vádak nem is várattak magukra, s többen azt vetették a Rammstein fejére, hogy egyszerű tolvajok, akik Jourgensen riffjét lenyúlták, és egyszerűen csak újravágták. A németek szokatlan módon ezt nem egészen cáfolták meg, amikor szűkszavúan annyit feleltek a vádakra, hogy ők egyszerűen csak nagy rajongói a Ministrynek, és kész. Ezzel persze csak még több olajat öntöttek a pislákoló parázsra. Bárhogyan is legyen, jól emlékszem, annak idején, valamikor az ezredforduló hajnalán, mikor minden trendi lázadó tini a Du Hastot bömböltette a Pentium gépére kötött ütött-kopott kis hangszórókból, igencsak torkig voltam már az egész bandával. Pedig nem rossz dal ez, a zenekar zsenialitását kiválóan bizonyítja, azaz hogy miként kell totálisan minimalista, zajos slágernótát írni. S épp ez a közös a fentebb felsorolt dalokban is: mind olyan egyszerű, mint a torrentezés, és nagyjából olyan ragadós is. És azért azt se felejtsük el, hogy soha egyetlen egyetemi csereprogram vagy idegen nyelveket népszerűsítő állami próbálkozás sem volt képes túlszárnyalni Amerikában a Rammsteint, akik gyakorlatilag a Du hasttal egy teljes generációt vettek rá arra a tengerentúlon, hogy megtanuljanak németül.

A Bück dich már nem annyira slágeres a pattogós, vadul köpködő refrénjével, ami ismételten csak a szadomazochizmus elragadó világába kalauzol el minket. Ez a dal leginkább arról az abszurd esetről híresült el, amikor is a lemez megjelenése utáni észak-amerikai turné során Christian „Flake" Lorenzet és Till Lindemannt a massachusetts-i Worcesterben hűvösre tették néhány órára. Az ok? A Bück Dich alatt, egyszerű show-elemként Lindemann megsétáltatja a pórázra kötött, négykézlábra ereszkedett Flakét, majd egy műpénisszel szodómiát mímelnek. A zenészek álmukban sem gondolták volna, hogy a pedofil politikusokkal és papokkal teli Amerikában épp ezzel a színpadi műsorszámukkal szegik meg a helyi törvényt, de a városi vezetés ezt máshogy gondolta. Persze, a legvégén a banda nevetett, hiszen az ötórás sittelés is csak tovább növelte a hírnevüket.

Szinte játékos hangot üt meg a Spiel Mit Mir. Till az elején mintha egy gyerekmondókát énekelne, és ezt a dallamot viszi tovább a szintetizátor is, csakhogy a szerzemény témája korántsem ilyen könnyed. Akárcsak a Tier, ez a dal is a vérfertőzésről szól, pontosabban egy lány bűnös gondolatairól, amiket bátyja iránt táplál. Az első lemez Seemannja köszön vissza a búslakodó Klavierben, sötét, gótikus hangulatú történetét pedig, amely egy férfiról szól, ki megszállottan imádja halott szerelmének zongorajátékát, mintha csak Edgar Allen Poe ihlette volna. A balladázás után masszív riffeléssel csap arcon az Alter Mann, amely igencsak a nyolcvanas éveket idézi Flake effektjeinek köszönhetően. A billentyűst egyébként sokan amolyan szürke háttérembernek gondolják, holott nagyon is sokat tesz hozzá a Rammstein-hangzás megalkotásához, az együttes legtöbb ikonikus témája és jellegzetes effektje mind Flakéhoz köthető. Tipikus, táncolható darab a féltékenységről szóló Eifersucht, amely mintha csak a rockdiszkóknak íródott volna, olyan nyersen dörrenő gitárhangzással, ami a Herzeleidra volt igazán jellemző, de maga a dal is simán felfért volna arra a lemezre. Volt már szó a csapat abszurd humorérzékéről, és ez a záró Küss Mich (Fellfrosch)-ban egész látványosan kikristályosodik. A dal egy olyan, nem túl vonzó nőről regél, aki orális szexre áhítozik, ám vágyát ritkán elégítheti csak ki. Flake itt egészen elszabadul, és a háttérben valóságos effektkavalkádot szabadít a hallgatóra, amiben még rajzfilmből kivett hangminták is helyet kaptak.

A Sehnsucht egyáltalán nem szűkölködik tabudöntögő elemekben, de a zenekarnak ennyi nem volt elég, és a lemez borítójához is hasonlóan elborult valamit akartak. A Herzeleid esetében ez nem teljesen sikerült, de akkoriban még a bandának fogalma sem volt az egész showbizniszről, s ezzel ők is teljesen tisztában voltak. Második albumuknál viszont már elég határozott elképzeléseik voltak vizuálisan is. A borítófüzetben a hat zenekari tag látható, fejükön mindenféle konyhai eszközökkel, amikre rá sem lehet elsőre ismerni. Mintha a lemezen többször is felbukkanó szadomazo vonalat szerették volna keverni a délutáni főzőműsorok praktikusságával: gyengéd szemmasszázst nyújtó szemüveg villákból, kényelmes szájkosár szűrőből vagy arcakupunktúra konyhakéssel? Ötletben itt aztán nincs hiány.

A lemez megjelenését követően a csapat visszatért az Egyesült Államokba, előbb a KMFDM nyitóbandájaként, majd csatlakoztak a Korn, Limp Bizkit, Ice Cube és Orgy fémjelezte Family Values turnéhoz. A felhozatal erősnek és divatosnak ígérkezett, ennek ellenére az első önálló klubkoncertek inkább kiábrándítónak bizonyultak a csapat számára. Kitartásuk ugyanakkor meghozta végül gyümölcsét, és elkezdett odaát is terjedni a bizarr militánsnak tűnő német banda piromániás előadásainak híre. Még az MTV is felfigyelt rájuk, és „miért ne?″ alapon kaptak egy Grammy-jelölést is a legjobb metal előadó kategóriában. Emellett sokat segített a már említett Lost Highway is, de a bugyuta letartóztatásos sztori is megtette a hatását, s a lemez turnéjának mexikói állomásán, amelyet a csapat nagy bálványukkal, a KISS-szel nyomott le, már olyan eufória fogadta őket, amilyenhez foghatóval addig még nem találkoztak, és ekkor tudatosult igazán bennük, hogy rocksztárokká váltak. S innentől fogva a zenekar szekere nemhogy meglódult, hanem egyenesen kilőtt a Hold felé, következő lemezük, a 2001-es Mutter pedig valóságos hiperhajtóműnek bizonyult ehhez az utazáshoz.

A zenekar azóta is töretlen népszerűséggel szántja fel a világ arénáinak kilométeres színpadait, már ha épp nem egy hosszú pihenőn van a sor. Titkukat egyelőre, nekem legalábbis, nem sikerült egészen megfejtenem, de az azért nem semmi, hogy sem előttük, sem pedig utánuk nem volt olyan globális méretű rocksztár banda, amelyik ne angolul énekelt volna, s főleg olyan nem, amelyik előszeretettel nyúlna hasonlóan rázós témákhoz, mint a németek. És ez, vagyis a nyelvek közötti fal áttörése, az angol nyely egyeduralmának rideg semmibevétele, talán a csapat legnagyobb teljesítménye. Ahogy a banda egyik nagy rajongója, Kiefer Sutherland mondta róluk: „Német csapatként németül énekelni, és megnyerni az amerikai közönség kegyeit, azt mondanám, lehetetlen. És mégis, a banda sikere a bizonyíték rá, hogy mégsem az." Pedig azért fogadni mernék, hogy a Rammstein tagjai máig nem hiszik el, hogy ez tényleg lehetséges.