Shock!

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy mi olyan jó a death metalban. Bevallom, hirtelenjében csak pislogtam, szólni se tudtam, mivel számomra annyira egyértelmű, mitől is olyan vonzó ez a stílus: brutálisan elementáris erejű, energiától duzzadó, lehet nyers vagy letisztult, hol faék egyszerűségű, hol pedig részegítően komplex, és ami talán a legfontosabb, jellegéből adódóan törvényszerűen őszinte. Végül aztán mégsem álltam neki a felsorolásnak, inkább csak terpeszbe vágtam magamat, és úgy kezdtem el pörgetni a koponyámat a nyakamon, mintha nem lenne holnap. Erre persze csak egy zavart nevetés volt a válasz, de tudtam, hogy aki olyat kérdez, mint ő, aligha fogja megérteni valaha is, mi olyan vonzó a death metalban. De természetesen azonnal felébredt bennem a hittérítő, és elkezdtem a zsáner klasszikusaival bombázni a pogány lelket. S mit ad a metal isten, a sokadik kudarcba fulladt próbálkozásom után végre ezt a kurta, de sokat mondó üzenetet kaptam: ez jó! A nóta pedig, ami a csodát tette, az Infecting The Crypts volt a Suffocationtől.

A Suffocation története is hasonlóan kezdődik, mint a legtöbb hasonszőrű csapaté. A '80-as évek második felében járunk, méghozzá New Yorkban, a lázadó tinédzserek pedig épp ekkor szoktak át a punkról a jóval keményebb thrashre, amely nem sokkal születése után már változni is kezdett. Az olyan csapatok, mint a Slayer, Exodus, Metallica vagy Mercyful Fate ekkor még a zenei keménység csúcsát jelentették, hangosak voltak és brutálisak... legalábbis addig annak számítottak, amíg a napfényes Floridában egy bizonyos Chuck Schuldiner úgy nem döntött, hogy megpróbálja a lehetetlent, és egyel még feljebb kapcsolja a brutalitás mérőt. 1988-ban azonban a death metal még épp csak járni tanult, de a Venom- és Possessed-kazettákat másolgató ifjú metalosok figyelmét így sem kerülhette el a szemük előtt kibontakozó új irányzat.

Mike Smith dobos 1987-ben már zajongott néhány rövidéletű zenekarban, s bár mára szinte mindegyikük feledésbe is merült, mégis roppant jelentősek voltak a death metal történetét tekintve, mivel a Suffocation legénysége ezen hobbibandák révén állt össze. Minderről maga az ütős mesél: „Egy iskolába jártam Doug Cerritóval és Frank Mullennel. Terrance Hobbs és Josh Barohn az egyik szomszédos városból származtak, és rendszeresen együtt lógtunk velük, mivel megegyezett a zenei ízlésünk. Különféle bandákban nyomultunk, ilyen-olyan pincezenekarokat alapítottunk, amiben az összes helyi zenész megfordult. Nagyjából egy év kellett ahhoz, hogy a későbbi Suffocation-felállás létrejöjjön. Persze nem ez volt az első együttesünk közösen, az egyik komolyabb elődbandát például Mortuarynek hívtuk."

Az ötös végül 1988-ban vette fel a Suffocation nevet, s egyetlen céljuk az volt, hogy az imádott zenei stílust a saját képükre formálják. Két évnyi dalírást és próbát követően a csapat megjelentette első hangzóanyagát, a Reincremated demót, amelynek hátteréről Smith beszél: „Mire felrántottuk azt a demót, már kívülről fújtuk a dalokat, amiket a pincémben írtunk. Ez volt a legelső hozzájárulásunk a death metalhoz. Mi soha sem tartottuk magunkat thrashbandának. Egyszerűen tudtuk, hogy a mi zenei hozzáállásunk egészen más, mint a töbi csapaté, és ezen az sem változtatott volna, ha nem kapunk lemezszerződést. Ezt a demót is csak a saját szórakozásunkra csináltuk, de aztán elkezdtük kihasználni az akkoriban divatos kazettacserélgetős módszert. Olyan zenekarokkal cseréltünk demókat, mint az Atheist, a Deicide, a Cannibal Corpse vagy az Incantation. Abban az időben az Earache és a Roadrunner volt az a két nagy kiadó, akikhez mindenki le akart szerződni. Végül a Relapse-től kaptunk először ajánlatot, csak azután kerültünk a Roadrunnerhöz."

A Relapse-nél 1991-ben megjelent Human Waste kislemez nemcsak hogy a legelső CD volt, amit a kiadó története során kihozott, de emellett remek ízelítőül is szolgálat azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen zenére lehet majd számítani ettől az újonc csapattól. Az EP-ről aztán három dal is átkerült a még ugyanebben az évben megjelenő bemutatkozó albumra, persze némileg átfésülve. A nagylemez dalai ekkorra már mind készen álltak, a zenekar mindet 1989-90 között írta, maga a dalszerzés pedig teljesen csapatmunka volt, mindenki bedobta a közösbe az ötleteit, s azokból a jammelések során állították össze a végeredményt. A demó erejét egyébként az is jól mutatja, hogy ennek köszönhetően figyelt fel a bandára a Roadrunner, akiknél aztán kijöhetett az Effigy Of The Forgotten.

Az album rögzítésére természetesen a floridai Morrisoundban került sor, ahol a death metal hőseként tisztelt Scott Burns felügyelte és irányította a stúdiós munkálatokat. Burns ekkorra már olyan lemezeket tudhatott a háta mögött, mint a Death Leprosyja, a Sepultura Beneath The Remains-e vagy a Deicide bemutatkozása, vagyis aki valamirevaló death-anyagot akart összerittyenteni, az Burnshöz járult történelmet írni. A Suffocation pedig épp ezt tette debütáló lemezével, amely a sűrűn hangszerelt, a technikázást sem megvető, de legfőképp a nyers brutalitásra kihegyezett death metal egyik első példája. Hallgassuk csak meg figyelmesen a nyitó Liege Of Inveracityt: az a fékevesztett gyalulás, amelyet Mike Smithék itt szabadjára eresztettek, mind a mai napig a death metal amerikai vonalát űző csapatok egyik jellemzője. A vaskos hangzásnak köszönhetően a riffek szinte összepasszírozzák az embert, de a keménykedés mellett jut szerep az agyas játéknak is, amely formát ad a káosznak. Ebben a pokoli hangkavalkádban bukkan fel először az irányzaton belül a breakdown, az az éles tempóváltás, ahol az iram egy pillanatra megakad, a tempó lefeleződik, vagy még jobban belassul, s a dal az addigi tomboló gyilkológépből az áldozatát alattomosan becserkésző bestiává lényegül át.

Hogy a Suffocation legfőbb támpillére Mike Smith volt, arra jó példa a címadó dal, amelyben eszméletlen energiával dobol végig a fickó. Már csak a teljesítményét hallgatva is izomlázam támad, pedig Smith a lemez harminchét és fél percében végig ezt az intenzitást hozza. Az album slágere a már említett Infecting The Crypts, ami furcsa vagy sem, egészen fogós, legalábbis death metalos mércével mérve. Pazar váltások tarkítják ezt a tanítanivalóan összepakolt dalt, ami szépen építkezik mind témáival mind pedig változatos ritmusaival egészen a frenetikus szólóig, a dalvégi, Black Sabbathot idéző sírásós-basszusgitáros mementó pedig már csak a rothadó szemgolyó a tortán.

Sok deathmetal-vokalista említi legfőbb hatásai között Frank Mullent, ami nem véletlen. A fazon egészen mély, gyomorból feltörő hörgése leginkább Chris Barnes stílusára emlékeztet, bár Mullennél azért még nagyjából érteni, mit is hörög. A Seeds Of The Sufferingben egészen érdekes ritmizálásban használja hangját, s ezt a jellegzetes, sütiszörnyesen ugató dörmögést azóta persze kismillióan lemásolták már. Mullenék egyébként talán abban voltak a legjobbak, amiben a hasonló zenekarok java rendre elbukik, hiszen a jó death metal kulcsa nem a vég nélküli darálás, hanem inkább a változatosság. Egy dal, még ha ebbe a könyörtelen stílusba is tartozik, nem attól lesz élvezetes, hogy egyvégtében dörög a blastbeat és megy a hathúros fűrészgép, ennél jóval többre van szükség, és ezzel Smithék már a legelejétől kezdve tisztában voltak. Ékesen bizonyítja ezt a Habitual Infamy, ami egy olyan témával indít, amely mintha valamiféle szláv népdal bedurvított elfajzása lenne, hogy aztán ezt a főtémát továbbfonva némi kalapálást követően lecsillapodjanak kicsit a kedélyek, ami persze csak átmeneti állapot, utána ismét folytatódik az apokalipszis, méghozzá az ütemek célirányos váltogatásával. Nem erőfitogtatásról van itt szó, bár nyilván ez is elkerülhetetlen egy csapat kamasztól, de a dalok megszerkesztettsége mégis meglepően érett zenei gondolkodásra vall.

Vérbeli klasszikus death-riffel rúgja be az ajtót a Reincremation, amely hangulatában a '80-as éveket idézi, azt az időszakot, amikor a death metal még nem vált el teljes egészében a thrashtől, sőt, a lemez többi dalához képest ennél a fogalmazásmód is mintha kompaktabb volna, ami némi grind hatást sejtet. Jóféle szögeléssel robog a Mass Obliteration, ám a meglepően kultúrált kezdés hamar eszeveszett ámokfutásba torkollik. Ebben és az előző Reincremationben is egyébként a jó öreg George Fisher, mindenki kedvenc Corpsegrindere is hallatja selymesen lágy hangját. A sok zúzda és technikázás mellett a zenekarnak voltak azért egészen szokatlan ötletei is. Ilyen például az Involuntary Slaughter, amelyet a csapat merő egyszerűséggel egy breakdownnal indít, s elsőre furcsának is hat, mintha lemaradt volna egy rész a nótából. A másik érdekességet a záró Jesus Weptben hallható rövid témázás szolgáltatja, amely mintha egy extrém keringő lenne, amit nevezhetnénk akár death waltznak is.

Az album hangzása kellően lehengerlő, ennél death metalosabb megszólalást aligha lehetne elképzelni. Érdemes szólni még a borítóról is, amely annak a Dan Seagrave-nek a munkája, aki Scott Burnsszel egyetemben a zsáner aranykorának hősies és meghatározó háttéremberei közé tartoznak, s akik a hozzá méltó formába öntötték mindannyiunk kedvenc muzsikáját. Az anyagnak van egy szomorúbb vonatkozása is: Mullenék a lemezt egy elesett harcostársuknak, az Atheist-basszer Roger Pattersonnak ajánlották, aki az Effigy megjelenésének évében, február 12-én hunyt el autóbalesetben, s akinek máig etalonnak számító játékát az ordas nagy klasszikusnak számító Piece Of Time album örökítette meg.

A Suffocation képes volt véghez vinni azt a komoly tettet, ami csak nagyon keveseknek sikerült: az ifjú metalosok rögtön a bemutatkozó lemezükkel akkorát robbantottak, hogy annak utórezgései mind a mai napig érződnek. Ilyet tényleg csak a legelszántabb és legtehetségesebb csapatoknak sikerül megcselekedni, ez már a Morbid Angelök és Obituaryk ligája, ahol nem elég egy-két kultikus albumot összehozni, hanem stílust is kell teremteni, új lehetőségeket mutatni a jövő nemzedékeinek. A nemrég megjelenésének huszonötödik jubileumát ülő Effigy Of The Forgottennel a Long Island-i brigád pedig pontosan ezt tette. Az pedig már tényleg csak bónusz, hogy a zenekar ma is él és javában zúz – még ha az 1991-es lemezt készítő felállásból már csak Mullen és Hobbs játszik is a mostani ötösben.