Shock!

Ma már nehezen visszafejthető – és talán felesleges is ezzel foglalkozni –, hogy mi lett volna a svéd Tiamattal, ha az 1994-es keltezésű Wildhoney soha nem készül el, és Johan Edlundék nem ütnek vele jól látható rést az underground falán. Akármennyire együgyűnek is hangzik ez a gondolatmenet, az kétségtelen, hogy ha nincs az említett album, sok minden másként alakul a banda háza táját, és talán a legfontosabb: ebben a formájában az A Deeper Kind Of Slumber biztosan nem születik meg – éppen negyed évszázaddal ezelőtt. Ha pedig mindez így alakul, a ma már klasszikus státuszban kezelt albumokban igen gazdag 1997-es évből is hiányozna egy nagyon fontos mozaikdarab, sokunk számára.

A Tiamat környékén nagyjából mindenki tisztában volt vele, hogy a Wildhoney-val a zenekar feltette a koronát addigi életművére. Arra az életműre, amely még Treblinka néven indult a '80-as évek második felében, majd egy hatalmas kanyarral jutott el a már emlegetett, vadmézzel folyó Kánaánba. Nyilvánvalóan roppant kevés párhuzamot lehetett vonni a Wildhoney slágerdarabjai és a korai korszak death/black metalja között, a folyamatos fejlődés azonban mindvégig elvitathatatlan volt a svédek részéről, és amikor a hajó révbe érni látszott, az érdekeltek nem is voltak restek kihasználni a kínálkozó alkalmat. A Century Media részéről mindehhez adott volt a kiadói potenciál, a lemez nagyszerű eladási mutatókat hozott (főleg Európában), ráadásul végül turnéfronton is beérkezett egy visszautasíthatatlan ajánlat a Black Sabbath részéről. Ahogy azonban az lenni szokott, a felfokozott tempó hajszolásába a zenekar közben majdnem belehalt.

„Inject us out of here..."

Már maga a Sabbath-turné sem azt hozta a zenekar számára, amit legszebb álmaiban remélt: ugyan Iommiék a tengerentúlra is magukkal vitték a Tiamatot, a koncertlátogatók nemigen jöttek tűzbe a vadmézes hangulatoktól, az Egyesült Államokba érve, rádiós támogatás nélkül pedig mindez csak hatványozódott. Edlundéknak ráadásul arra is rá kellett eszmélniük, hogy a turnén nagyjából csak ők nem keresnek egy fillért sem, ezért menet közben kellett újraszervezniük a hátteret is (értsd: mindenkit kirúgtak a saját csapatukból). Hosszú, küzdelmes kör volt ez tehát a maga pozitív és negatív tanulságaival, mire pedig a repülő újra Stockholmba ért a srácokkal, a banda a végsőkig kifacsarta magából a tartalékokat. Ezek után különösebb meglepetést aligha okozhatott, hogy úgy másfél évig teljes csend honolt a zenekar környékén – ez a csend azonban csak látszólagos volt, az új albumra már egy (ismét) gyökeresen megújult Tiamat fordult rá.

„It comes smoothly at start, stirs gently in the color pot"

Edlund: „A Wildhoney dalai ideális körülmények között íródtak, egy nagyon kellemes periódusban. Ez alkalommal más volt a helyzet. Azon a héten, amikor Dirk Draeger producerrel találkoztam, hogy megbeszéljük a stúdiózás részleteit, nem csak a régi barátnőmmel szakítottam, de Johnnyval is elváltak útjaink. Úgyhogy bőven volt miről dalokat írnom." Bizony, Johnny Hagel, aki a Clouds album óta a zenekar második oszlopának számított, szintén elhagyta a fedélzetet, és ekkortól datálható az a máig tartó korszak, amely során a Tiamat Johan Edlund egyszemélyes hőskölteményévé vált. Kettejük elválása amúgy baráti alapon, a sok dudás egymás mellett meg nem férése okán zajlott, és a frontember nem is titkolta, hogy a dolog egyértelmű változásokat hoz majd: „Nem tudom, hogy ezáltal jobb lett-e a Tiamat, de az biztos, hogy most olyan, amilyennek én akartam. Úgy éreztem, hogy egyedül jobban elérem a céljaimat, és azt hiszem, Johnny ezt megértette."

„You could stay at my place if you want, I'll sleep on the floor"

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az A Deeper Kind Of Slumber e változások feldolgozásának lett szentelve, ekképpen az sem véletlen, hogy hasonló szellemű alkotásra nem találunk további példát a Tiamat-diszkográfiában. Edlund: „A számomra nagyon fontos kapcsolatok megszakadása után azt mondtam magamnak, hogy mostantól csakis a tiamatos Johan Edlund leszek, és semmi mással nem akarok foglalkozni, csak az új lemezzel. Azt hittem, ezek a dolgok padlóra küldenek majd, de nem ez történt. Persze nem voltam vidám, de halálosan szomorú sem, inkább csak visszatért belém egy régi érzés, a hatalmas üresség érzete." A hatalmas üresség – egy mélyebb fajta szendergés. A címben persze rejlett némi edlundos módon kifacsart humor is, reakcióként azokra a véleményekre, amelyek szerint már a Wildhoney is rendkívül álmosítóra sikerült. Na, ők most végre tényleg bealudhattak a hallottakon.

„Kicks this cadent purity / Wraps this cadent purity"

A 'Slumber kapcsán elsőre nyilvánvalóan az a legfeltűnőbb, hogy mennyire „ártalmatlanra" sikerült, akár még a Wildhoneyhoz képest is. Ez azonban csupán az a látszat, amelyre maga a Century Media is rájátszott kissé a promócióval, mely szerint a Tiamat maga mögött hagyta a metálos gyökereit. Edlund: „Ez a szöveg a kiadótól származott. Ők arra akarták kihegyezni a dolgot, hogy ne csak a bevált metálmagazinok foglalkozzanak velünk – de ez a dolog akkor is félreérthető. Igaz, hogy nem csak metált hallgatok, de az igazán intenzív érzésvilágot csak az tudja visszaadni. Nem is annyira az új bandák, mint inkább a régi kedvenceim: a klasszikus Slayerek, a Terrorizer-lemez és az Entombed anyagai. Az első lemezünket sem tudnám megtagadni, pedig sokan úgy tartják, hogy szégyellnem kellene." Az is tagadhatatlan azonban, hogy az új dalok minden korábbinál nagyobb nyitottságot és rugalmasságot követeltek a zenekar táborától.

„I breathe in the fumes of oils unfathomed"

Mint magukat jól álcázó, húsevő virágok, úgy nyílnak ki az itt hallható kompozíciók, de a kísérletező kedvű bátraknak nem is ígért senki happy endet. A lemezt nyitó, sok tekintetben „rádiós" formátumú Cold Seed szépen félre is vezetheti a hallgatót, az album hangulati ívének spirálja ugyanis egyértelműen lefelé, lélekboncoló mélységek irányába tart. Megijedni azért nem kell, továbbra is emészthető, dalformátumú tételek sorakoznak a lemez első felében, irdatlan mennyiségű, közvetett vagy nagyon is direkt drogos utalással. Edlund: „Kár is lenne tagadni a drogok befolyását, de ez nem jelenti azt, hogy bármiféle véleményt mondanánk ennek kapcsán. Nincs vélemény, csupán tapasztalat..." Az általános, mindent átható pipafüst dacára is illik azonban észrevenni, hogy mennyire a helyén van itt minden: a karamellként egymásba olvadó struktúrákban rendre felbukkan egy-egy ragadós, instant dúdolható refrén, szó sincs arctalan alibimunkáról – itt még a térkitöltő, pár perces átvezetőkben is komoly, összeszedett munka van.

„What is universe anyway, but a pouch of silver coins / The intense breathing of a dying animal?"

A darab főhőse mindezek hallatán le sem tagadhatná, mennyire kedvére valóak az új játékszerei: „Korábban én is csak buta gombnyomogatásnak tartottam az elektronikus zenéket, de mióta megengedhettem magamnak egy házi stúdiót, ahol szintikkel, dobgéppel, HD-recorderrel dolgozom, megváltozott a véleményem. Óriási lehetőségek nyíltak előttem, és ez nagy hatással volt az új dalok megszületésére is." Az arányok a záró nótákra fordulva aztán megbomolni látszanak, de ez is Edlund roppant tudatos építkezésének eredménye, elvégre a Kite által felvezetett Phantasma De Luxe / Mount Marilyn / A Deeper Kind Of Slumber hármas mindenképpen külön bekezdést érdemel a Tiamat legendáriumában. Általában távol tartom magam a végletes ítéletektől, de ez esetben megkockáztatom: ez a közel húsz perc a Tiamat pályafutásának csúcsa, ráadásul a csúcstámadások olyan sorozata, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem sikerült megközelíteniük.

„When we're all killed in freezing sun"

Meglepő módon akusztikus gitáros alapokon nyugszik ez a mindent vivő, egymásba karoló dalfüzér, amely ekként lehetne akár a Clouds-érából recirkuláltatott Thomas Petersson nagy pillanata is, de természetesen nincs erről szó. Mármint arról, hogy bárki is átvenné a karmesteri pálcát Edlund kezéből, aki úgy úsztatja felénk ezt a monstrumot, ahogy tankhajók tolják maguk előtt a levegőt. Peterssonnak persze akadnak emlékezetes, jellegzetesen gilmouri ihletésű momentumai a lemezen, a ritmusfelelős Iwers/Sköld páros pedig magabiztost tartást ad a daloknak – már ahol éppen nem gépek helyettesítik őket. A fúvós/vonós/billentyűs szekciót is sikerült elegánsan integrálni a zenébe, ahogy a Wildhoney-n már bizonyított (és sajnos nemrég elhunyt) Birgit Zacher is annyit ad a közösbe, amennyire itt szükség van. És ha esetleg nem tudtad volna, hogy a Kreator, Waltari stb. jelenlegi gitárosa, Sami Yli-Sirniö is közreműködik itt szitáron (!), akkor most már ezt is tudod.

„As emboned matter love will die"

Kétségtelen, hogy könnyedén rá lehet mutatni azokra a zenekarokra (Pink Floyd, Fields Of The Nephilim, Swans stb.) és tudatmódosítókra, akiknek együttes hatásából akár ki is keverhető a Slumberen műanyagba préselt vegyület, mégis azt gondolom, hogy e helyen való zenei unikummal van dolgunk. Elsőként talán éppen Edlund ismerné el, hogy utólag reprodukálhatatlan hangulatban készültek ezek a nóták, és bár a 21. századi Tiamatot meghatározó kvartett már itt egymásra talált, ez a lemez mégiscsak a frontember külön bejáratú fantáziavilága, amelyhez az avatatlanok (de főleg a bármilyen márkajelzésű metálon szocializálódottak) fokozott elővigyázatossággal közelítsenek.