Shock!

Akármennyire is tele voltam fenntartásokkal a világvégi helyszín kapcsán, ezt a bulit muszáj volt megnézni, elvégre a Nemesis kb. egy éve játszott utoljára Pesten, Dreyelandsék pedig az előzetes beharangozó szerint teljes, tavasszal megjelenő nagylemezük eljátszását tervezték.

Végül is azonban teljesen rendben volt maga a Megálló is – szemmel láthatólag frissen felújított, étterem-sörözőnek is korrekt hely, bár nyilvánvalóan ez a fő funkciója, hiszen valljuk be, elég furcsán hatnak a színpad előtt az asztalok. Pláne metal bulin – mondjuk ezekből nem túl sokat rendeznek, inkább a tradicionális rock-blues vonal jellemző koncertileg, ott pedig az idősebb korosztályból álló közönség nyilván szívese(bbe)n figyeli ülve, sörözve-vacsorázva az éppen nyomuló bandát. Az pedig külön jó pont, hogy mindkét banda jól is szólt – nem úgy, mint mondjuk a Rocktogonban.

Nem szívesen írok olyan bandáról, melynek vezetőjével baráti kapcsolatban állok, ugyanis ennek az egész ún. magyar rockszíntérnek két fő jellemzője van: egyfelől mindenki utál mindenkit, másfelől pedig folyamatosan udvariaskodnak egymással. Tehát: aki a haverom, annak sose fogom megmondani, ha esetleg gyengébben muzsikál a kelleténél; aki viszont jó, de nincs jó viszonyban kulcsemberekkel, könnyen lehet, hogy elsikkad. Ezért, ha én azt mondom, hogy a Dreyelands jelen pillanatban a legjobb prog zenekar itthon, és úgy általában is az egyik legszínvonalasabb fiatal metal társulat, akkor rögtön mindenki arra gondolhat, hogy persze, nem mondhatok mást, hiszen ismerem őket. Hát nem, kedves Olvasók, én az a típus vagyok, aki édesanyjának is megmondja, ha valami nem volt oké a vasárnapi ebéddel. Ez lehet, hogy neki rosszul esik az első pillanatban, de hosszú távon csak így lehet normális kapcsolatot fenntartani – és ez az élet minden területére igaz.

Szóval, ha Horváth András barátom előrukkol valami értékelhetetlen szarral, én leszek az első, aki megmondja neki. Egyelőre azonban szó nincs erről: a korábbi bulikról és az EP-ről már jól ismert dalokon túl is úgy tűnik, bőven lesz mit csemegézni a teljes albumon jövőre. Elsősorban azok figyeljenek oda a Dreyelands-re, akik a Dream Theater/Symphony X-féle stílus mellett a 80-as évek technikásabb hajbandáinak muzsikáját – Andrásékra bevallottan ez a két irányvonal hatott leginkább, valahogy úgy, mint ahogy az a Circus Maximus-nál is megfigyelhető. És ami nagyon fontos: itt minden a helyén van, semmi magyar gyermekbetegség, csak precíz játék, hibátlan ének, maximalista hozzáállás.

Az (Age Of) Nemesis-ben is mindig az volt a szimpatikus, hogy körülményektől függetlenül mindig a lehető legmagasabb színvonalú előadásra törekedtek. Ha 20 ember volt jelen Fehérváron vagy ha éjjel egy magasságában már kezdett kókadni a publikum az Almássy téren, akkor is olyan két és fél órás bulikat nyomtak, amibe nem lehetett belekötni. Hozzáállás kérdése az egész: nálunk ugyan még mindig a rinyálás a divat, a minőségbeli hiányosságokat pedig még mindig hajlamosak mindenféle külső körülményekre fogni a zenekarok; de a zenehallgatókat, koncertlátogatókat (legyenek akármilyen kevesen is – bár a Megállóban viszonylag szép számú közönség jelent meg) csak és kizárólag a végeredmény érdekli. Egy zenész pedig igenis legyen kényes arra, ami kiad a kezéből. Biztos vagyok benne, hogy Fábiéknak is lenne miért sírniuk és hogy számukra sem könnyű a zenekarosdit összeegyeztetni a civil élettel (nyilván nem azért játszanak ilyen ritkán, mert nem lenne kedvük gyakrabban koncertezni), de ha már a színpadon vannak, akkor szemmel láthatólag az számukra a legfontosabb.

Szükség is van erre, mert a három soralbum nótái a hazai underground igazi klasszikusaivá értek az elmúlt évtizedben és nekem speciel igényem van rá, hogy egy évente legalább egyszer halljam élőben a Psychogeistet egészben vagy részleteiben, a Négy tükör címűt, az Élet Fáját, a Vérző Holdat vagy a már-már tiszteletbeli Nemesis-tételekké számító feldolgozások egyikét (ezúttal csak a Queensryche Missionje került sorra a legvégén). Azért is volt baromi jó ez a koncert, mert emberi időben kezdődött és ért véget, valamint relatív rövidsége (másfél óra) miatt különösen ütős besztof-programot sikerült összeállítaniuk a srácoknak. És, bár semmiféle új anyagról nem esett szó, én azért remélem, hogy ha mást nem, a Terra Incognita angol nyelvű verzióját sikerül végre megjelentetni – ez a projekt ugyanis mintha kissé behalt volna. Vagy csak én maradtam le valamiről?