Shock!

Alice Cooper annyira fenomenális show-t mutatott be idén a FEZEN fesztiválon, hogy amikor megtudtam: november végén Bécsben játszik, azonnal eldöntöttem, hogy hiába láttam mindössze pár hónapja a produkciót, minden különösebb dilemmázás nélkül befizetek rá újra. Főleg úgy, hogy az osztrák buli a pozsonyi Helloween másnapján volt, Coop mesternek pedig egy szintén patinás hard rock alakulat, a Europe nyitott. Szóval ahelyett, hogy a háromórás, monstre pumpkin-buli után hazavezettem volna, inkább foglaltam egy ágyat Pozsony egyik hosteljében, és nyugodtan legurítottam pár sört. Másnap pedig Bécs felé vettem az irányt. Annak ellenére sem vacilláltam az újrázáson, hogy a végletekig kidolgozott és felépített körítés miatt biztos voltam benne, hogy pontosan ugyanaz lesz a program, mint Fehérváron volt. Alice ugyanis jövőre lesz 70 éves, erre a turnéra tehát tényleg maximálisan illik az utolsó esély címke, ha pedig valami jó, azt szívesen megismétli az ember akár rövid idővel az első műélvezetet követően is.

Szóval a Europe-ra inkább egyfajta bónuszként tekintettem, mivel azonban őket is régóta követem, kifejezetten örültem, hogy a 2014-es, amúgy szintén fezenes randink után megint összehozott minket a sors. Annak ellenére ugyanis, hogy az utolsó három lemez kissé csalódást keltő volt számomra (máig nem értem, miért akarnak mindenáron Deep Purple lenni), eddigi tapasztalataim alapján – punnyadtabb dalok ide vagy oda – kizártnak tartottam, hogy élőben csalódást okozzanak. Ahol ott van Joey Tempest, ott ugyanis baj nem lehet. És a koncert összképe alapján most pontosan ő is volt az, aki megmentette a bulit.

Előzetesen komoly kérdésnek tűnt a koncerttel kapcsolatban, hogy a fiát november elején elvesztő dobos, Ian Haugland itt lesz-e vajon a bandával, illetve a tragikus esemény mennyire lesz érezhető a koncert hangulatán. Azt ugyan nem tudom, hogy Simon Haugland halálának volt-e köze ehhez, de tény, hogy a színpad bal oldala, azaz Mic Michaeli billentyűs és John Levén bőgős látványosan passzívan viselkedett a deszkákon, és John Norum sem szaggatta komolyabban az istrángot. A hangszeres szekcióból pont Ian volt az egyetlen, aki igazán odatette magát, és néhol kifejezetten belelkesedve, tiszta erőből ütötte a dobot. A show eladása tehát Tempestre maradt, aki profi szórakoztatóként, vakító mosolyát vadul villogtatva, tökéletesen el is végezte a feladatát, és felhozta ezzel egy zenekara által takarékon, rutinból eltolt produkciót.

Az előadást tekintve tehát messze nem volt ez egy kiemelkedően jó koncert, a dallistával viszont legalább bevállalósra vette a figurát a csapat. A tizenkét tételes szettben mindössze négy régi sláger kapott helyet, amelyek közül a Rock The Night harmadikként érkezett, a The Final Countdown pedig természetesen zárónak. A Superstitous és a Cherokee fért még be közéjük, a többi viszont az egy szem, amúgy totál kuriózum Wasted Time-ot leszámítva mind az újjáalakulás utáni lemezekről érkezett. A War Of Kingsről három dal hangzott el a koncert végén, de a friss Walk The Earth is hangsúlyos volt: címadójával és a The Siege-dzsel indult a buli, majd az élőben itt debütáló GTO-t is előszedték, de a magam részéről a Last Look At Edennek örültem a legjobban. A közönség meg persze a Countdownnak, ami látszólag mindenkivel simán feledtette is a Tempestet leszámítva kissé enervált előadást.

Alice Cooper vonatkozásában túl sok mindent nem tudok hozzátenni ahhoz, amit augusztusban már olvashattál fezenes beszámolónkban, a program ugyanis egyetlen változtatást leszámítva pontosan ugyanaz volt, mint nálunk. Sajnos az egy szem kieső pont legnagyobb kedvencem, a Lost In America lett, amelyet a Department Of Youth-ra cseréltek. Ezt leszámítva azonban minden ugyanúgy és ugyanolyan profin történt, ahogy nyáron, épp csak a Wiener Stadthallében kicsit kényelmesebb közegben és közelebbről láthattam.

Alice természetesen most is imádnivaló volt, bármely karakter bőrébe is bújt, zenekara pedig továbbra is ellenállhatatlan. A fizimiskára a többiek közül kicsit kilógó dobost, Glen Sobelt leszámítva ezek az arcok simán hozzák a legnagyobbak szintjét a rocksztárság-mérő skálán. A produkciót másodszorra nézve pedig természetesen sokkal több időm is volt rájuk figyelni, hiszen első alkalommal folyamatosan Alice-t kukkoltam. A buli konklúziója pedig számomra az volt, hogy ezt a zenekart Coop nélkül is bármikor, bármilyen haknin megnézném. Pontosan úgy éreztem velük kapcsoltban, mint a The Dead Daisies vagy legutóbb az L.A. Guns esetében: már csak a kiállásukkal, a kisugárzásukkal megvettek kilóra.

Az atomprofi, végtelenül összecsiszolt show természetesen ugyanúgy hiba nélkül ment le, ahogy nálunk is, a finom osztrák úriemberekből álló közönség pedig nagykanállal zabálta, ahogy mi is tettük, bár itt nyilván közel sem volt olyan forró a hangulat, mint a borgőzös FEZEN-en. Alice-ből tehát sosem elég, úgyhogy alig várom, hogy jövő júliusban, Ozzy előtt újra lássam az öreget a Hollywood Vampires soraiban.

Fotó: Kosztán Adrienn