Shock!

Sokszor panaszkodtunk már mi is amiatt, hogy Budapestről mennyire hiányzik egy bizonyos típusú, párezer férőhelyes fedett koncerthelyszín. Nem feltétlenül kellett persze szeretni a PeCsát, de tény, hogy lebontásával olyan űr keletkezett a budapesti helyszínek piacán, amit azóta sem sikerült betölteni. És ezt most az Avantasia bulija kapcsán sokan a saját bőrükön is érezhették.Tobias Sammet produkciója egyértelműen kinőtte a Barba Negrát, de messze nem aréna-kompatibilis itthon, így tehát a Concerto húzott egy merészet, és megkockáztatott egy május eleji szabadtári bulit a Trackben. Sajnos a rock istenei nem voltak kegyesek hozzájuk ezúttal, és abban is biztos vagyok, hogy a májusi tél végül igen jelentős mennyiségű embert riasztott el attól, hogy eljöjjön a koncertre.

Egyrészről megértem őket, hogy nem volt kedvük hat fokban és szemerkélő esőben három órát fagyoskodni, másrészről viszont igencsak bánhatják a döntésüket, hiszen spártai körülmények ide vagy oda, utólag egyértelmű, hogy hatalmas hibát követett el, aki kihagyta a 2019-es Avantasia-felállást. Magam is vacilláltam a koncert előtt, hiszen messze nem vagyok a csapat rajongója, és meglehetősen csábító alternatíva volt az otthon melege, viszont a múltkori koncert színvonala és a mostani fellépőgárda végül meggyőzött, hogy mennem kell.

Tobias Sammet kifejezetten szerethető, szimpatikus figura, ráadásul elsőrangú frontember, így annak ellenére is mindig megnézem anyacsapatával, az Edguyjal, hogy a németek zenéje elég messze áll az ízlésemtől. Az Avantasia már valamelyest más tészta, de Tobi persze Tobi, így itt is rejlik annyi rá jellemző happy germanizmus, hogy sosem éreztem úgy: ezt nekem otthon is feltétlenül hallgatnom kéne. Élőben persze már más a helyzet, és a friss Moonglow-nak köszönhetően lehet, hogy a végén még Avanatasia-rajongó leszek. A bő két hónapja napvilágot látott nagylemez elég komoly százalékot kapott a setlistből, elhangzott hét tétele pedig kifejezetten nagyot ütött élőben. Az eddigiekhez képest sötétebb, komorabb, marconább benyomást keltó dalok nagyon jól működtek, és pont azt adták hozzá a képlethez, ami számomra eddig kicsit hiányzott.

Az előadás persze a szokott, kiváló minőséget hozta, de ezen nincs is mit csodálkozni egy olyan formáció esetében, ami felett minden idők egyik legjobb német heavy metal alapcsapata, a Heavens Gate két alapembere, Sascha Paeth és Miro bábáskodik. Mellettük a leginkább egy Muppet Show-figurára emlékeztető Edguy-dobos, Felix Bohnke, az ex-At Vance-torok, itt főleg gitárosként tevékenykedő Oliver Hartmann, illetve a Kamelot és az Epica lemezein is vendégeskedő Andre Neygenfind alkotja a csapatot. A zenei alapot tehát vérbeli profik tolják már évek óta, erre a betonbiztos talapzatra teremti meg örökmozgó, lelőhetetlen színpadi attitűdjével és végtelen zenei alázatával azt a bulis hangulatot Tobi, amitől még azt is elfelejted, hogy épp két órája szemerkél rád az eső.

Az i-re a pontot pedig természetesen a vendégénekesek teszik fel, akiknek névsora ezúttal is igencsak illusztris. Bob Catley, Eric Martin, Jorn Lande és Ronnie Atkins már régi Avantasia-motorosok, akárcsak a háttérvokalista Herbie Langhans, melléjük azonban két új családtag is érkezett: az Underworld Selene-jének öltözött Adrienne Cowanben ereiben valóban csörgedezhet némi vámpírvér, ha szemet gyönyörködtető, de kétségkívül nem túl meleg színpadi ruhájában nem fagyott kockára. Mindehhez olyan hangterjedelemmel rendelkezik, ami az Arch Enemy Angelájával emeli egy ligába, úgyhogy csodálkoznék, ha nem hallanánk róla hamarosan. A fő durranás azonban mégis Geoff Tate volt, akinek Avantasia-beli felbukkanása kábé akkora fegyvertény Tobi számára, mint anno Michael Kiske megdumálása volt. Ha valakit, Geoffet igen nehezen tudtam volna hasonló közegben elképzelni, hiszen az utóbbi évtizedekben meglehetősen messze távolodott a heavy metaltól, annak európai, tradicionális vonulatától pedig mindig is fényévekre állt. Ennek ellenére egyértelműen látszott rajta, hogy baromira élvezi az egészet. Semmi feszülés, semmi stressz, itt mindösszesen annyi volt a feladata, hogy énekeljen, ahhoz pedig még 2019-ben is nagyon ért. A magasak persze már nem olyanok, mint harminc évvel ezelőtt, de hangja a középtartományokban is markáns, egyedi és mágikus volt mindig, ezzel pedig ma sincs semmi gond.

A vendégek közül Ronnie Atkins érkezett először, majd szépen jöttek a többiek is, a felállás pedig az volt, hogy az aktuális vendég először Tobival énekelt duettet, aki a következő dal előtt háttérbe húzódott, átadva egy szám erejéig a frontemberi szerepet. Mikor mind az öt vendég túl volt a saját kétszámos blokkján, jöttek a különböző formációkban, kettesével-hármasával előadott dalok, melyek közül némelyik egészen hihetetlen volt. Mondanom sem kell, hogy van abba valami mágikus, amikor Geoff Tate és Eric Martin énekel együtt egy német heavy metal zenekar buliján, két olyan figura, akiknek stílusa ugyan gyökeresen eltér egymástól, mégis mindketten a '80-as és '90-es évek rockzenéjének megkerülhetetlen, legendás figurái.

Lehetetlen persze írásban összefoglalni egy három órás, huszonhárom tételes koncerten elhangzottakat, fentieken túl azonban a Sammet/Martin-kooperációban előadott Maniacet, a ráadás előtti Lost In Space-t vagy a záró, all-star Sign Of The Crosst és The Seven Angelst muszáj kiemelnem. Meg persze a végig dáridósan hadonászó és integető, imádnivaló Bobby bácsit és Jorn Landét, aki ugyan frontemberi képességek terén még mindig messze elmarad társaitól, de a mai napig úgy énekel, hogy arra nincsenek szavak.

Jobb lett volna persze mindezt kellemes napsütésben, hideg sört kortyolgatva végignézni, de eső és hideg ide vagy oda, ez a három óra bizony így is felejthetetlen élmény volt.

Fotó: Barba Negra Music Club